Akár ártani, akár segíteni akarunk a másik embernek, sokkal hatékonyabban tesszük, ha tudunk az ő fejével gondolkodni. Azonban ez nehéz mutatvány, különösen, ha az illető másik kultúra gyermeke. Ekkor nem elég a beleérző képesség, évtizedek együttélése kell ahhoz, hogy ne csak a reakcióit, hanem azok mozgatórugóit is megértsük.

A Tiszteletreméltó Brit Kelet Indiai Társaság ügyvivőit kevéssé érdekelte a szolgálatukba szegődött bennszülött katonák, a szipojok kulturális sokszínűsége. Energiáikat lekötötte, hogy példátlanul hatékony rendszert hozzanak létre a különböző államalakulatok bekebelezésére és megadóztatására. Ehhez fenntartottak az anyaországénál nagyobb hadsereget és tették mindezt szigorúan üzleti alapon, menedzseri rutinnal. A profitmaximalizálás és költségcsökkentés elvét követték akkor is, amikor a szipojokat a brit hadsereg éppen leselejtezett puskáival szerelték fel.

Ezekbe már nem egyenként tömködték a puskaport, fojtást és golyót, hanem egy papírhengerben dömöckölték le a puska csövén. Marhafaggyúval síkosították, hogy könnyebben csússzon, csupán foggal kellett feltépni előtte. Amikor a szipojokat elkezdték kiképezni az új fegyverre, a hindu legénység egyöntetűen hördült fel, hogy leölt szent tehenek húsát akarják a szájukba adni. A Társaság ügyvivői a lázongás hatására új, hasonlóan olcsó lubrikáns után néztek, és a marhafaggyút disznózsírra cserélték. Erre a csapatok másik, muzulmán fele tagadta meg az engedelmességet és kirobbant a Szipoj lázadás.

A harcok 1857-ben vérbe borították az Indiai szubkontinenst: először az angoloké folyt, amit hamarosan elmosott a bennszülötteké. Végül, az ár levonultával az angol és a hozzájuk hű maradt szipoj csapatok körbeturnézták a falvakat és az ágyúk elé kötözött lázadók tűzijátékával demonstrálták, hogy a civilizáció és rend visszatért a szubkontinensre. A brit korona mint rossz sáfártól, elvette a Társaságtól Indiát és magasan képzett intendánsokat nevezett ki. Ezek az úriemberek megértették, hogy ekkora földterület hatékony kormányzásához szükséges megismerni és manipulálni az ott élő népeket - hogy ők igazságos bírákként, a lehető legkevesebb erővel gyakorolhassák uralmukat.

A történelem során csak igen kevesekben merült fel az igény, hogy tudatosan törekedjenek a szomszédjuk, vagy még azokon is túl élő, távoli népek megértésére. Hódító hadseregeken kívül csak a kereskedők forgolódtak idegen népek között. Ők az árak mellett nemcsak azt tudták meg, hol fenyeget éhínség vagy ki készül háborúra, hanem mintegy melléktevékenységként megismerték ügyfeleik észjárását is. Az asszír kereskedőklánok behálózták egész Mezopotámiát és hírszerző rendszerük nemcsak a versenytársak kiszorításában vagy az árak lenyomásában bizonyult hatékonynak. A kereskedelem összeomlása után Asszíria hódításba kezdett és ebben kulcsszerep jutott a kémszolgálatokká áthangolt hálózataiknak is.

Az első antropológiai igényű leírások Julius Caesartól maradtak ránk, aki akkurátusan rögzítette a látókörébe került gall törzsek szokásait és habitusát, mielőtt elpusztította őket. Adatainak zömét ő is a kereskedőktől vette, akik már jóval a légiók megjelenése előtt bejáratosak voltak Gallia majd minden törzséhez. Ezek kiutasítása vagy felkoncolása megbízható előhírnöke volt az új háborúk kitörésének. Caesar utódai is karban tartották ezeket a csatornákat és a birodalom határait őrző limes minden pontján kereskedőállomásokkal biztosították a hírek folyamatos áramlását.

A katalógusokba gyűjtött leírások ott fejlődtek tudományos szintre, ahol a népek hullámai az eurázsiai sztyeppe keleti és nyugati végén emelkedő birodalmaknak csapódtak. Kína és Bizánc számára egyformán létkérdés volt, hogy idejében feltérképezzék a puszták mélyéről felbukkanó új barbárok szövetségeseit és ellenségeit, belső hatalmi viszonyait, gondolkodásmódját. Priscos rétor jelentése, amit Gárdonyi használt a Láthatatlan ember megírásához, ezen birodalmi hírszerző küldetések iskolapéldája volt. A beérkezett adatokat osztályozták majd évszázadok alatt kicsiszolt protokollokat indítottak el az új szomszédok megjuhászítására, zsoldba fogadására vagy egymás ellen fordítására.

Ezt a gyakorlatot folytatták az Indiába vezényelt brit tisztviselők, amikor hozzákezdtek a szipoj lázadás okainak kivizsgálásához és továbbiak megelőzéséhez. Hűségük alapján kezdték osztályozni a népeket és egy különös összefüggésre figyeltek fel. Az eleve harcias népek, radzsputok, szikhek, pastunok, gurkák soraiból válogatott csapatok tartottak ki mellettük. Azok akiket korábban csak kemény háborúkban tudtak meghódítani. Míg a népek, akiket békésen annektáltak, többnyire ellenük fordultak. Így született meg a Harcos faj elmélet, ami alapján Brit Indiai fegyveres kisegítőit válogatták – és amiben a következő száz évben nem kellett csalódniuk.

Azzal, hogy kereskedelmi érdekeltségből a korona legszebb ékkövévé lépett elő, a hírszerző tevékenység is élénkült a kontinens belseje felé, Afganisztánba és Tibet irányába, ahova a másik oldalról az Orosz Birodalom katonatisztjei és ügynökei érkeztek. A Nagy Játszmaként emlegetett fél évszázados pozícióharcot titkosszolgálati módszerekkel vívták, amiben úttörő szerep jutott a vad hegyvidéki törzsek közé merészkedő kalandoroknak, utazóknak és tudósoknak. Mindeközben a hátországban megszületett a kulturális antropológia tudománya, ami elkezdte összesíteni és elméletek köré szervezni a birodalom minden pontjáról áramlani kezdő etnográfiai beszámolókat.

Hasonló folyamat játszódott le Amerikában is. A spanyoloknak felmérhetetlen segítséget nyújtottak az Újvilág meghódításban a Malinchéhez hasonló indián kollaborátorok. Ahogy az angolok is nagy számban alkalmaztak helyi vezetőket a végtelen földek feltérképezéséhez. Majd már az USA lovassága használta a harcias törzsek fiait hagyományos ellenségeik megtörésében: komancsok ellen tonkava és sóni, a sziúk ellen varjú indián felderítőket toboroztak. Végül, miután egyik törzset büntetésből, a másikat jutalomból rezervátumokba zárták, megjelentek közöttük az első tudósok is, hogy rögzítsék mindazt, ami a kultúrából megmaradt.

Az e munka során kicsiszolt módszerek legnagyobb próbája a második világháború végén érkezett el. Addigra közlegénytől tábornokig minden amerikai katona megtapasztalta a japánok háborús mentalitását – de azt nem tudták, hogyan fognak reagálni a békére. Ruth Benedict tanulmánya, a Krizantém és kard arra a felülről érkező, kimondatlan kérdésre kereste a választ, hogy megszelídíthetőek-e a japánok, hogy harcos fajként az Amerikai Birodalom hűséges vazallusává konvertálhatóak-e. Benedict munkáját és az abból levont következtetéseket az eltelt nyolcvan év igazolta.

Ez idő alatt az antropológusok figyelme is szükségképp elmozdult a történelem nélküli népek felől. Egyrészt kutatásaik alanyait lassan felemésztette a mindenütt terjeszkedő modernitás, másrészt a megbízóikat is egyre jobban érdekelték a civilizált népek belső viszonyai. Innentől kezdve minden antropológus tudtán kívül kémkedett, amikor feltérképezte az adott ország etnikai viszonyait, azok recens konfliktusait és krízishelyzetekben várható viselkedését. Tanulmányaik summája előbb-utóbb a külügyminisztériumok és titkosszolgálatok döntéshozóinak asztalán landolt.

A hidegháború alatt számtalan elemzés készült a Szovjetunió népeiről és azok viszonyulásáról a mindenkori felső hatalomhoz. Ezekben pedig a legvaskosabb akták nyilván az ukránokkal foglalkoztak, akik nemcsak a második legnépesebb etnikum voltak, hanem az elmúlt száz év két sorsdöntő pillanatában is Moszkva ellen fordultak. Ők adták a polgárháborút megnyerő vörös Lovashadsereg, majd húsz év múlva a legnagyobb SS hadosztály emberanyagát. A két esemény között pedig olyan népirtás elszenvedői voltak, ami hatvan évnyi elhallgatás ellenére is kitörölhetetlenül beleivódott a nép kollektív tudattalanjába.

Ennek a súlyosan terhelt viszonynak az ad további jelentőséget, hogy mióta a német militarizmus két vesztes világháborúban elenyészett, az ukrán számít Európa legjobb katona-anyagának. Etnogenezisük kibogozhatatlanul összefonódott a kozákok történetével, akik egy részét a cári hatalom a Dnyeper menti törzsterületükről a birodalom határvidékeire telepítette, hogy tűzvész tempójában perzseljék fel Szibériát és Belső Ázsiát. A helyben maradt félmilliós kozákság pedig a cári haderő olyan alapegysége lett, amit minden leépítés elkerült. Utoljára a Bandera felkelés szívóssága bizonyította, hogy alkalmasak egy, az afganisztánihoz hasonló hosszú gerillaháború megvívására is.

Amikor Ben Hodges, az USA haderejének európai parancsnoka egy évvel a Maidani események után Kijevbe látogatott, hogy jelvényeket osztogasson az ukrán katonáknak, mindezzel pontosan tisztában volt. Ahogy az orosz hadvezetés is, ahol antropológusok nélkül, saját korábbi hódítási rutinjuk alapján gondolják, hogy ha végül legyőzik az ukránokat, azok éppúgy fogják őket szolgálni, mint most a csecsenek. Az ukránok pedig, akik láthatóan nem értik a fejük felett egymással háborúzó két birodalom észjárását, az országuk pusztulása árán sem tudják eldönteni, hogy nekik most segíteni vagy ártani akartak.