A hatvanas évek óta kering egy vicc a Föld körül. Ebben Kennedy elnökhöz bekopogtat a NASA igazgatója és feldúltan jelenti, hogy a szovjetek elkezdték pirosra festeni a Holdat. Mire a fiatal elnök lazán annyit mond, hogy megvárjuk, míg befejezik és ráírjuk, hogy Coca-Cola. A viccnek annyi mutációja létezik, akár egy népmesének, mégis mindegyik a kendőzetlen igazságot mondja el.

Ahogy egy embert, úgy egy népet is alakít az, amikor a saját történetét meséli. A fiatal Octavianus éppen csak megnyerte a polgárháborút, mikor bemutatták neki a költő Vergiliust. Az éppen főművét készült megírni, egy hőseposzt, aminek főszereplője Octavianus őse, Aeneas. Ilyen mitikus ős hatékonyan támogatta volna az ambiciózus fiatalember jogát az uralkodásra, ám annak megcsillant államszervező zsenije, és afelé terelte a költőt, hogy inkább a római népnek adjon közös eredetmondát. Az odújában ikreket szoptató anyafarkas elé olyan identitást kerekítsen, amire nemcsak dinasztiát, hanem birodalmat is lehet építeni. 

XIV. Lajos 68 éves uralkodása a francia kulturális hegemónia egyszemélyes reklámkampánya volt. Úgy ragyogta tele Európát, hogy az utolsó kis német fejedelemség is belerokkant a majmolásába és a francia nyelv lett a diplomácia és a társadalmi élet alapja. Eközben a csatorna másik partján örök riválisaik is fogcsikorgatva építették saját mítoszukat. Shakespeare szavak aranyába öntötte százéves rablóhadjáratukat, újságíróként dolgozó utódai törpét csináltak a normális termetű Napóleonból, az angol történészek pedig ma is azon buzgólkodnak, hogy Wellingtont egy polcra tuszkolják a korzikai zsenivel.  

Az Újvilágba mindenki messziről jött és pontosan az volt, akinek el tudta adni magát. A nyelvek és szokások zűrzavara kitermelte a mindenki számára könnyen érthető médiumokat, a képregényt és mozit, az angolt pedig tovább egyszerűsítve a marketing anyanyelvévé tette. Ebben a közegben a siker alapfeltétele a kommunikáció lett, függetlenül attól, mit árul az illető. A külsőségeket teljesítménnyé emelő sportok sarjadtak ki, mint a testépítés és pankráció. A négyévenkénti elnökválasztás pedig egyre jobban hasonult egy egész éves rájátszáshoz, a végén superbowllal megkoronázva.

Az USA természetesen a háborúiba is így indult, díszszemlék helyett mozifilmekkel, amik nemcsak profitot termeltek, hanem elő is játszották, hogyan diadalmaskodik az ellenségen. A hatvanas évekre Hollywood már a kommunistákat is százszor legyőzte, de a valóságban és a világűrben a helyzet fordítva volt. A Szovjetunió küldte az űrbe az első rakétát, műholdat, állatot, embert, űrállomást. Sakknyelven szólva ez már vesztett pozíció volt, a vörösök szinte minden bábut leszedtek a tábláról. De az amerikai nép szellemi sportja nem a sakk, hanem a póker és Kennedy jól látta, hogy egy All-innel még lehet fordítani.

Persze ilyen kockázatot csak megrögzött hazárdjátékos vállal, vagy olyan, aki tudja, amit a másik nem. A média alapú kultúrába született amerikaiak számára világos volt, hogy minden siker csak annyit ér, amennyi látszik belőle. Egy parányi fülkében kucorgó kutya, majom, férfi vagy nő látványa éppannyira nem jelentett semmit, ahogy a Vénuszra, Holdra vagy a Marsra dobott szondák híre. Ellenben az élő adásban, a Hold porába tűzött zászló a birtokbavétel, a hódítás emberemlékezet óta világos szimbóluma, ami lenullázza a szovjetek minden addigi sikerét.

A harcoló csapatok feje felett repdeső, irányt és erőt adó zászló minden hadsereg alapvető felszerelése volt. Kitűzésének jelentőségét pontosan értette Dugovics Titusz és az is, aki kitalálta Dugovics Tituszt, ahogy Kölcsey is, amikor belefogalmazta a Himnuszba. És értették az amerikaiak is, akiknek egész himnusza a zászlajuk körül forog, és képesek voltak szobrot emelni egy fotónak, amin négy tengerészgyalogos kitűzi Iwo Jimán. Pontosan értette minden gyarmatosító és gyarmatosított nép, hogy a zászló letűzése az maga az emberiség térfoglalása az űrben. Örökre ott marad és lobog kifeszítve, nem játéka semmiféle szélnek.

És természetesen az oroszok is értették. Ők is képesek voltak a fotós előtt többször újrajátszatni ahogy a vöröskatona vörös zászlót tűz a Reichstagra. Sztálin az ész mérnökeinek hívta az írókat és a filmrendezők jelentőségét is pontosan felmérték, amikor Eisensteint akkora becsben tartották, mint a nácik Leni Riefenstahlt. A Gagarin felvételei körüli anomáliák mutatják, hogy a propaganda osztály ott sürgölődött az űr meghódításánál is. És ha ők küldenek először embert a Holdra, nyilván náluk is hónapokig rágják a birtokbavétel ikonikus mondatát, mielőtt az asztronauta szájába adják.

De a kommunizmus tudatmunkásai csupán lelketlen amatőrök voltak a kapitalista konkurenciaharcban edződött kollégáikhoz képest. Az amerikaiak tapasztalatból tudták, hogy az élő közvetítés a legnehezebb tévés műfaj. Az pedig, hogy egy eddig példátlan eseményt egy az egyben leadjanak, bízva a jó szerencsében teljesen elképzelhetetlen volt számukra. Ők eleve úgy készültek, hogy Holdraszállás nemcsak hatalmas mérnöki, hanem legalább akkora szórakoztatóipari teljesítményt igényel.

A NASA egy számára megjátszható leosztásra vállalta az all-int.  Armstrongék berepülő pilóták voltak, hivatásszerűen tették kockára az életüket és tudták, hogy négyféleképpen sülhet el a dolog. Nem nyílik lehetőség a landolásra és dolguk végezetlen hazamennek. Vagy megkísérlik a landolást és nem sikerül, ez esetben elpusztulnak. Ugyanez történik, ha a felszállás nem sikerül, csak kínosabban. És számításaik szerint volt reális esélye annak is, hogy sikerül a landolás és vissza is tudnak térni.

A showbiznisz szakemberek szempontjából ezek a lehetőségek egészen másképp festettek. Ha az űrhajósok meg sem kísérlik a leszállást, akkor az egész világot képernyő elé ültették, hogy hülyét csináljanak magukból és hiába sikerül másnap vagy jövőre, attól a mozi már bukás. Ha leszállás közben vesznek oda, akkor a blamázs hatványozódik. Ha viszont kitűzik a zászlót, de a visszatérés nem sikerül, az már közönségdíjat ér, a halott hős is jobb a semminél. Természetesen a kasszasiker az, ha a zászlót kitűzve vissza is térnek.  De csak a póker örök vesztesei bíznak a jó leosztásban.

Mivel kizárólag az utóbbi két eredmény volt elfogadható, előre leforgatták az összes számukra szükséges jelenetet, hogy Armstrongék akkor is kitűzzék a zászlót, ha valójában meg sem kísérlik a leszállást vagy lezuhannak közben. És arra is volt felvett párbeszéd, hogy felszállás közben visszazuhannak a Holdra és szívbemarkoló utolsó üzenettel válnak az emberiség hőseivé. Ezt adták volna le akkor is, ha a holdkomp nem száll fel és az űrhajósok lassan megfulladnak szkafandereikben.

Mindez aprólékos forgatókönyvekbe szervezve, számtalanszor lepróbálva várta a közvetítés napját. Minden valós eseményre megvolt a bejátszható felvételek sora, mert ha már itt tartottak, azt sem bízták a véletlenre, hogy egy kamerahiba vagy rossz beállítás elrontsa a holdralépés pillanatát. Az alternatív verziókra végül nem volt szükség, mert Armstrongéknak a világ szeme láttára sikerült a küldetés, de az élő közvetítés sodrában pár előre leforgatott  jelenet mégis belekeveredett az adásba.

A tudatipar mérnökei, akik Von Braunékkal ellentétben sosem kapták meg a teljesítményükért kijáró rivaldafényt, tisztában voltak vele, hogy pár ilyen malőr elkerülhetetlen. De mivel profik voltak, azt is pontosan tudták, hogy hiába lesznek szemfüles akadékoskodók, ha jó a mozi, a nézők többsége felállva fog tapsolni, és a stáblista végén kikapcsolja a tévét. Hogy mennyire igazuk volt, azt a további holdraszállásokat övező érdektelenség mutatja. Az oroszok meg sem próbálkoztak vele, technikailag képesek lettek volna rá, de volt annyi realitásérzékük, hogy belássák: az egész partit bukták. 

A kezdő tudósítók saját kárukon tanulják meg, hogy amiről nincs felvétel az meg se történt. A szerkesztők pedig tudják, hogy amit a közönség látott megtörténni, az úgy is volt.  A Hold meghódítóit a világháború vége óta nem látott díszmenetben vitték végig Manhattan sugárútján. Szálltak a konfettik és másnap egy talkshow-ban újabb vicc röppent világhódító útjára. 

Arról szólt, hogy még a felkészülés alatt Armstrong és legénysége a sivatagban gyakorolta a szkafanderben mozgást, amikor egy arra járó navahó indián megkérdezte őket, mit csinálnak. Mikor elmondták neki, azt kérte hogy a mítoszaik szerint Holdon lakó szellemeknek adjanak át egy üzenetet. Az űrhajósok készségesen megtanulták a navahó mondatot, és csak később vesződtek azzal, hogy le is fordíttassák. Így hangzott: egy szavát se higgyétek ezeknek az embereknek, azért jöttek, hogy elvegyék a földeteket.

Köszönöm, hogy elolvastad

A konteó akkor jó, ha mással is megosztod.

Arról, hogy az információt milyen más módokon konvertálják fegyverré, itt olvashatsz.

Facebookon is.