A darabnak vége, tapsoljatok! - ez a mondat hangzott el Rómában minden színházi előadás végén, és ezekkel a szavakkal búcsúzott az élettől Augustus császár, miután véget vetett ötven év polgárháborúnak és a köztársaság roskadozó téglaépítményét ragyogó márványra renoválta. Hogy lehet, hogy egy elnök nem színész? - vágott vissza Ronald Reagan, amikor első választási kampányán egy újságíró nekiszegezte a kérdést: mégis miből gondolja, hogy másodvonalbeli hollywoodi színészből elnökké tud válni. Egyelőre nem tudni, hogy Volodimir Zelenszkij készül-e hasonló frappáns egymondatossal arra a pillanatra, amikor kiírják futó sorozatából.

A kétezres évek volt az a fordulópont, amikor Hollywood kreatív energiái elhagyták a mozivásznat és átköltöztek a sorozatokba. Kényelmesebb volt ez mindenkinek: a nézőknek megspórolta a moziba járás nyűgét és esténként a kanapéról válthatták le életüket, barátaikat és problémáikat valami viccesebbre vagy izgalmasabbra. Az internet mindezt töményre passzírozta, az egyben letöltött évadokat eposzi hosszúságú hétvégéken habzsolták a nézők. A sikeres sorozatok köré pedig annyi tartalmat gyártottak a rajongók, hogy aki akart, az évadok között is Új-Mexikó vagy Westeros földjén élhetett.

Mára pedig a valóság szenvedélyesen összegabalyodott a fikcióval: energikus fekete rendőrfőnökök és méltóságteljes fekete elnökök hosszú sora kondicionálta az amerikaiakat Barack Obama megválasztására. Az ukrán szavazóknak három évadnyi komédia is elég volt, hogy elhiggyék, a képernyőn csetlő-botló de egyébként tisztalelkű és jószándékú figura a valóságban is kivezeti országukat a káoszból. A nap, amikor a politikai kabaré háborús drámába fordult, a médiatörténelem legnagyobb nézettségét hozta, és az ukránokat a sorozat nézőiből annak statisztáivá változtatta. 

Bár a koncepció forradalminak tűnhet, éppen Ukrajna kulisszái között, száz éve már leforgatták. A Jacob Schiff és a német titkosszolgálat által finanszírozott bolsevik hatalomátvétel forgatókönyve a Maidan térre adoptálva is működött. A 2014-es pilot részben a hős forradalmárok a golyózápor és a világ tapsának zajában elűzték a zsarnokot téli palotájából. A helyszínre érkező tapasztalt amerikai executive producer azonnal castingot is tartott a főszerepre jelentkező bokszbajnok és csokigyáros között. De a lendület hamar kifogyott, hiába dúsították később háborús elemekkel, hiába szerződtettek nemzetközi szereplőgárdát, a nézőket akkor még a mexikói drogháború jobban érdekelte, mint a hadszíntér, amit a lakói is csak Dumbassnak hívnak. 

Ettől függetlenül a teaserek fenntartottak egy minimális nézettséget, és a Csernobil prequel is jó időben rázta fel a lankadó érdeklődést a vidék iránt, ahol mindent furcsa betűkkel írnak. Így a tervet nem kaszálta el a stúdió és producereknek nyolc éve volt arra, hogy megoldják a finanszírozást, legyártsák a kulisszákat és megtalálják a tökéletes főszereplőt. Fáradozásaikat a 2022. február 20.-i nyitóepizód igazolta fényesen, az egész világ, ami addigra beleunt a Covid ellaposodó második évadába, hirtelen újra a képernyőre függött. Akik annak idején Je suis Charlie-ra cserélték a profilképüket, most ukrán kék-sárgába borították a közösségi médiát.

Az első hónapok történetvezetése Hollywood aranykorát idézte. A James Bond filmek főgonoszain nevelkedett közönség élőben nézhette végig, ahogy Putyin, aki addig csak rockzenével lázadó leszbikusokat terrorizált, véres fejjel menekült az ukrán hazafiak és a nyugat fegyverei elől. Történelme során először figyelt az egész világ az ukrán népre, a szabadságát védő ember iránt táplált természetes rokonszenv feltartóztathatatlanul áradt feléjük. Önkéntesek ezrei jöttek harcolni értük, dollármilliárdnyi fegyver kíséretében. Biztonságpolitikai és katonai szakértők hordái törtek be a stúdiókba és a fronthelyzetnek bérelt helye lett az időjárás jelentés és a sporthírek között.

A Zelenszkij trupp ugyan nem erre a műsorra szerződött, de megtanult improvizálni. Hamarosan lubickoltak is benne, a főszereplő ropogós monológjait Brüsszeltől Washingtonig állótapssal fogadta a hallgatóság, Kijev szelleme és a Kígyó sziget mártírjai még meg sem haltak, mire pólókon árulták örök hírüket. Az egész szakma úgy mozdult meg, mint amikor a Hollywood Győzelmi Karaván hadikötvénnyel haknizta körbe az államokat. A Pink Floyd összeállt egy szám erejéig, Angelina Jolie-tól Ben Stillerig kartársak sora járult kézcsókra Kijevbe. Még Sean Penn is, aki az invázió napján gurulós bőröndjével eliszkolt, visszatért kölcsönadni egyik Oscar díját szerencsés kollégájának.

Ahogy a kalapács mindent szögnek néz, úgy a színész, producer és újságíró is saját kunsztjait állította szembe az orosz hadigépezettel. Vicces, megható és tragikus tartalmak özöne biztosította a nézők lankadatlan érdeklődését: Bayraktarokhoz írt népdalok, tankot lopó cigányok, magát drónnak megadó orosz katona, testkamerával rögzített roham, nyugati politikusok zarándoklatai a bucsai mészárlás helyszínére. Ezeknek köszönhetően a nézők könnyedén tették túl magukat az olyan logikai bukfenceken, hogy az oroszok felrobbantották saját gázvezetéküket és ágyúzzák a kezükön levő atomerőművet.

A showrunnerek az első évad végére nemcsak rutinszerűen glettelték ki dramaturgiai trükkökkel a realitás és a kívánt valóság közötti hézagot, hanem a haditervek írását is kivették a profik kezéből. Az átlag ukrán várostól eltérően Bakhmut angolul is tisztán kiejthető - ezért volt tökéletesen alkalmas új Sztálingrádnak, ahol megfordították a háború menetét. Amikor pedig mégsem, pár bátor kommandósakció, meg moszkvai dróntámadás el is terelte a figyelmet a vereségről. Ezalatt a Wall Street Journal és Economist tőzsdei elemzői haditudósítókká képezték magukat, a nyugat nagyvárosait pedig roadshow járta kilőtt orosz harceszközökkel, hogy a békés polgárok elégedetten borzongva fedezhessék fel a korom- és rozsdafoltokban az orkok odakozmált vérét.

A nagy nyári ellentámadást már egy második évadhoz méltó teaser kampány vezette fel. És amikor áttörést csak a nézettségben hozott, addig ismeretlen titkosszolgálatok vezetői és brit tudósok siserahada sorolta ráolvasás jelleggel Putyin halálos kórságait és az ellene szövődő összeesküvések titkos részleteit. Lévén a forgatási terv elasztikus, még a sors is a kezükre dolgozott és a nyári Prigozsin különkiadás megint nézettségi rekordot döntött. Halála után, a kudarc magyarázataként elég volt annyit odabiggyeszteni, hogy kórosan kicsiny pénisze volt.

Az egyre gyakoribb dramaturgiai üresjáratokat, amit nem lehet belebegtetett atomháborúval elütni, lélekvidító közjátékokkal töltik ki. Mert az USA már nemcsak katonai tervezők, kiképzők és önkéntesek képében van ott: minden milliárd dollárnyi segély a nagy donorhoz teszi hasonlatossá Ukrajnát. Legalizálják a füvet, megszüntetik a készpénzt, betiltják az ellenzéket, támogatják a homoszexuális katonákat, transznemű amerikai szóvivőt alkalmaznak, a szobrokat ledöntik, az utcákat átnevezik, a Karácsonyt és egyáltalán az egész időszámítást a nyugatihoz igazítják.

Ebben a műsorsávban természetesen a reklámidő is komoly értékkel bír – már ha profin használják. Az amatőr termékelhelyezés visszafelé is elsülhet, a kilőtt tankok például látványosan csökkentették a Leopardok piaci értékét. Az a pár programozó, akik túléli a lövészárkot és személyes élményeiből összedob egy first person shootert, a Call of Dutyhoz mérhető sikerre számíthat. Ukrajna másik vezető exportcikke, a Mila Jovovichok, Mila Kunisok, Irina Shaykek, Olga Kurylenkok akciós kiadásai pedig már le is tarolták a nyugati piacokat, és a pornóoldalakon az ukrán lett az év keresőszava. Még a hősi halottak is hozzájárulnak a háborús erőfeszítéshez, amikor eladott szerveikben élnek tovább nyugaton, míg az asszonyok béranyaként lízingelik termékeny méhüket.  

A veterán producerek azonban jól tudják, hogy a legzajosabb siker sem tart örökké. Hiába az olcsó helyszín és statisztéria, egy ekkora produkciónál száz helyen lyukas a büdzsé. Az egekig kúszó gyártási költségeket valahonnan elő kell teremteni, mielőtt beszakad a nézettség. Az európai piac egyelőre lelkes, de időközben a konkurencia elirigyelte a sikert és a Közel-keleten indított hasonló csatornát, ami egyre több feliratkozót szippant el. Ha nem akarják, hogy Ukrajna a Trónok harcához, vagy a húszévados, hárombillióért forgatott Afganisztánhoz hasonló gyalázatos véget érjen, ideje a méltó lezáráson gondolkodni.

Egy látványos és felemelő évadzáró, ami nem dönti romba a stúdió renoméját elsősorban az írókat izzasztja meg. Főleg hogy az antagonista közismerten önfejű, hajlamos a szövegkönyvet sutba vágni, improvizálni és a rendezésbe is beleszólni. A menedzsment aktuális elképzelése most az, hogy még a végleges kasza előtt bealtatják a sorozatot, így pár év tetszhalál után bármikor újult erővel rebootolható. Ugyanis ettől zsírosabb projekt készül, csak még nem kapott zöld utat: egy távol-keleti kópia, minden eddiginél nagyobb költségvetéssel.

Ami már most biztos, hogy a zsáner működik. Ahogy a vámpír és zombifilmek is elborították a képernyőket az ezredforduló után, úgy most a preapokaliptikus műfaj indult hódító útjára. A következő években boomol a worldwide franchize, és nemhogy a producerek, hanem az utolsó asszisztensük is könyékig dúskál majd a projektek között. Pre- és postquelek, spinoffok, mockbusterek, documentaryk, fanfictionok garmadája forog az első, második és a harmadik világban, helyi szereplőkkel, a valóság egzotikus díszletei között.

Mert szereplőt mindenütt találnak majd. Zelenszkij példáján fellelkesülve ezernyi kollégája lesz hajlandó a rivaldafényből a világtörténelmet jelentő deszkákra lépni. Még akkor is, ha tudja, hogy élete utolsó szerepe lesz, amiben benne kell maradni a DVD kommentáron is túl. Még úgy is, hogy ezután beskatulyázzák és a közönségtalálkozókra sem lesz érdemes járnia. Nem a gázsiért teszi, vagy azért a pár törtszázalék részesedésért, amit a felesége menekülőgyémántra meg luxusvillákra válthat. Hanem hogy a stáblistát, amit az ő neve vezet, egyenesen a történelemkönyvekbe írják.

Nem tudjuk, mi lesz Volodimir Zelenszkij végszava. Ha a szövegírója egyáltalán készül ilyennel és neki lesz lehetősége a kamerába fordulva még elmondani. Ha egyáltalán lehet írni csattanót az önmaga végtelen tükrében másokat mulattató tragédiához. Amiben az anyák és feleségek már nem a csatatéren tallóznak a szeretteik után, hanem a közösségi média hírfolyamában keresik a kiloccsant agyú, miszlikbe tépett pixelek között. Ahol a drón utolsó képkockája őrzi a teherautósofőr utolsó pillantását, amint kikandikál az ablakból és észreveszi a felé száguldó halált. Amikor a lánctalpakkal felszántott, aknával bevetett és vérrel öntözött föld rögei adásról adásra vándorolnak a Black Rock és társai tulajdonába és mire a béke süket csendje beáll, csak annyi épkézláb férfi marad, aki működtetni tudja majd a munkagépeket.

Az információ mindig is fegyver volt, kifelé a megtévesztés, befele a propaganda eszköze. És ahogy a gladiátorok és bestiák vére a Colosseumban, úgy a szórakoztatóipar is minduntalan összekeveredett a háborúval. De két éve a kommunikáció síkja valódi, teljes értékű hadszíntérré vált, akár a levegőég vagy a tengerek mélye egy évszázaddal korábban. A többség, aki még elhiszi, hogy a távirányító az ő kezében van, és azt sem érti, hogy mit néz, az hamarosan statiszta, végül kellék lesz maga is.

A darab végét csak a holtak látják, és ők nem tapsolnak.

Köszönöm, hogy elolvastad

Ha láttad értelmét, oszd meg mással is. 

Facebookon is.