Az Úr 1211. évében egy francia parasztfiú, Etienne látomásától hajtva egészen Párizsig ment és ott a király elébe állt. Felszólította, hogy tartson vele a Szentföldre, és azt hitük tiszta erejével foglalják vissza a pogányoktól. A király elküldte a fiút, de az nem tágított. Az utcán prédikálva gyerekekből gyűjtött tízezres sereget, amivel meg is indult délre, hogy átkeljenek a Földközi tengeren. Mivel a csodavárás dacára a hullámok nem nyíltak meg előttük, genovai kereskedők vállalták, hogy átszállítják őket a Szentföldre. A szemközti Tuniszban kötöttek ki és a gyerekeket eladták rabszolgának.

Csodálatos módon ugyanez, ugyanakkor megtörtént a Német-Római Császárságban is. Csak a fiút Nicholasnak hívták, seregével nem a királyhoz hanem a pápához ment, és nem genovaiak, hanem velenceiek adták el őket rabszolgának. A két történet annyira hasonló, és a krónikák akkora késéssel számolnak be róluk, hogy nyilvánvalóan egymás mutációi, amit létező elemekből gyúrt össze az utókor fantáziája. Nem kellett messzire nyúlnia anyagért. Nyugat Európa útjait a legkülönfélébb vándorprédikátorok rótták, akik hamelni patkányfogóként gyűjtötték bizarr szektákba a söpredéket. A muszlim kalózok tízezerszámra hordták a keresztényeket Észak Afrika rabszolgapiacaira. Ibériában éppen tetőzött a vallásháború, a Jeruzsálem visszafoglalására, valódi lovagok által vezetett keresztes hadjárat pedig rablóhordává züllött.

A tiszta, gyermeki hit fegyvereket lebírni képes ereje, ami később Jeanne D' Arcban öltött testet, érthető módon ihlette meg a krónikásokat. Ők a puer szót használták, ami a gyermek mellett gyakran szolgát, napszámost, azaz mindenképpen alacsony sorú embert jelentett. Ugyanilyen logika keresztelte el a Róma nyomornegyedeiben hemzsegő nemtelen pórnépet proletarinak, ivadéknak. Ugyanezért hívják a legtöbb nyelvben a gyalogságot infanterie-nak, közvetlenül az infáns, gyermek szóból. Így látták a lovagok a gyalogságot, a lovaik magasából pontosan kifejezve a társadalmi és harcértékbeli különbséget.

A nemességnek jó oka volt tartani a szegények felfegyverzett tömegétől. Az első keresztes hadjárat előcsapatát egy bizonyos Remete Péter vezette. A tömeghez csak csekély számban csatlakoztak lovagok, úgyhogy a csőcselék az útba eső zsidó gettókon kezdte gyakorolni a hitetlenek elleni háborút. Mire a magyar határra értek, Könyves Kálmán jó okkal sorakoztatta fel seregét. Péterék ugyan békében átvonultak az országon, de miután a fegyveres kíséret levált róluk, megrohanták Zimony várát, kifosztották és lakóit lemészárolták. A határ túloldalán ugyanezt tették Nándorfehérvárral is, míg végül a bizánciak felkoncolták őket.

Az 1204-es, negyedik keresztes hadjáratot már főnemesek vezették, de még rosszabb véget ért. A tengeri szállítást a velenceiek vállalták, Dandolo dózse pedig egy remek ajánlattal fogadta a fedélzetre lépő vezéreket. Jelentősen enged a viteldíjból, ha elfoglalják a magyaroktól Zára várát, ami egyébként is útba esik. A sereg ráállt a dologra és párnapos ostrommal legyűrték a meglepett helyőrséget. Akinek ezt a profilváltást nem vette be a gyomra, az otthagyta a kalandot, de az így megszűrt ármádia viszont készen állt a következő vállalkozásra. A dózse irányítása alatt végül megcselekedték, ami idegen hódítónak addig sosem sikerült: elfoglalták és kirabolták Konstantinápolyt.

Bő háromszáz évvel később, az utolsó keresztes hadjárat sem szolgált nemesebb célokat. Bakócz Tamás volt az egyetlen magyar, aki eséllyel indult a pápai trónért, de az olasz bíborosok összezártak és végül a bankár Mediciek ivadékát választották meg. Hogy bukott vetélytársát  végképp leszerelje, az új pápa, X. Leó megbízta Bakóczot egy keresztes hadjárat szervezésével. Addigra a Fuggerek pénzügyi machinációi következtében Magyarország törökök nélkül is egyik válságból tántorgott a másikba. Nem kellett sok biztatás és az összegyűlt keresztes parasztok hamarosan épp azoknak a magyar nemeseknek a birtokait pusztították, akik a leghangosabban tiltakoztak a külföldi befolyás ellen.

Eközben Japán százéves polgárháborúját vívta. Az általános káosz, a rablóbandákba verődő gazdátlan szamurájok, és a csatatereken heverő fegyverek automatikusan fejlesztették a parasztság önvédelmi képességeit. Mozgalmuk Ikko-Ikki néven egész tartományokat vont ellenőrzése alá és szamurájseregeket vert le. Mikor végül Tojotomi Hidejosi egyesítette az országot, kezdenie kellett valamit a kunyhók felfegyverzett népével. Kihirdette, hogy a beszolgáltatott fegyverekből a béke gigantikus Buddha-szobrát fogják önteni. A parasztok hordták is lelkesen a kardokat, a szobor azonban soha nem készült el - ellenben Hidejosi két év múlva lerohanta Koreát.

A történelem legnagyobb parasztlázadása két évszázad múlva, Kínában robbant ki. Egy fiatalember, Hung Hszi Csüan hiába jelentkezett hivatalnoki pályára, negyedszerre is megbukott a vizsgán. Ezután megjelent neki álmában a keresztények istene, második fiának nevezte és felszólította, hogy alapítsa meg a földön Mennyei Királyságát. Prófétai víziójából pár év alatt kinőtt a Tajping állam, ami lakosainak teljes egyenlőséget garantált, eltörölték a személyi tulajdont és sorra megverték a császár ellenük indított seregeit. Lázadásának egyenlege végül 20 millió halott, egy vészesen meggyengült kínai állam és szinte korlátlan európai befolyás voltak.

A történet száz évvel később megismétlődött, csak a keresztény istent ezúttal Marxnak hívták, a prófétáját Mao Ce Tungnak, és nem buktak el. Miután a győzedelmes kommunista seregek Tajvanra űzték a régi rendszer híveit, olyan hévvel próbálták újraszervezni az államot, hogy az kis híján beleroppant. Az ideológia vezérelte intézkedések sorozatos éhínségben kumuláltak, ami végül Mao vezéri tekintélyét is aláásta. Hiába volt még mindig a forradalom és a népköztársaság emblematikus vezetője, a hatalom lassan átcsúszott a párton belül hatalomtechnikusok kezébe.

Mao azonban nem véletlenül nyert meg egy polgárháborút. Bár politikai karanténba került, azt nem tilthatták meg neki, hogy az ifjúság okulására egy Vörös Könyvecskében még utoljára összefoglalja forradalmi gondolatait. A rövid szöveg tele volt jól skandálható jelszavakkal és egy olyan üzenettel, amivel mindig minden fiatal tud azonosulni: le az öregek uralmával! Mao tekintélyét és a jelszavait maga előtt tolva a fiatalság hamarosan az egész országban elszabadult. Megszégyenítettek tanítótól a kung-fu mesterig mindenkit, tűzre vetették kultúrájuk ezredéves műalkotásait. És mikor őrjöngésüknek már a hadsereg sem mert az útjába állni, Mao rászabadította őket belső ellenzékére.

Ezzel egy időben egy brooklyni fiatalember, Michael Lang megunta, hogy egyszerű dílerként szaladgáljon ügyfeleihez és inkább leköltözött Floridába. Boltot nyitott, ahol az egzotikus csecsebecsék, füstölők és hasispipák fedezéke alatt kényelmesen árulhatta a drogot. Egy évvel később már koncerteket szervezett, és egy este nagyobb forgalmat bonyolított, mint egész héten a boltban. A következő évben tovább iterálta az üzleti modellt, és megszervezte a Miami popfesztivált. A huszonöt ezer látogató olyan anyagi bázist és perspektívát adott, ami megalapozta a történelem legambíciózusabb terítési műveletét.

Woodstock hivatalosan anyagi bukás lett. A fesztiválra érkező embertömeg már az első napon áttörte a kerítést és semmilyen belépődíjat sem fizetett. A szervezőket ez láthatóan nem aggasztotta, helikopterről szórattak száraz ruhát az ázott hippik közé. Pontosan tudták, hogy a történelem arany oldalaira kerülnek, amikor a végtelen jólétben felnövő első amerikai generációnak teret és alkalmat adnak egy békés lázadáshoz, hogy a zene és a szeretet erejével elfoglalják és a képükre formálják az Újvilágot. A tonnányi fű, hasis, LSD, kokain és amfetamin, amit mindehhez a félmillió fesztiválozó vásárolt tőlük, elsikkadt a befektetőknek szánt főkönyvből.

A tőke ezt természetesen nem hagyta annyiban: kötbérként vitte az üzleti modellt. Automatizálta, ízesítette, becsomagolta, hogy egy fiatal ma számtalan fesztivál közül válogasson, ha fogyasztani kívánja a lázadás generációs élményét. Aki pedig ettől intenzívebb forradalomra vágyik, az is talál magának gurut. Egy svéd iskoláslány, Greta látomásától hajtva iskola helyett péntekenként inkább tüntetni ment. A hóna alá kapó médiahátszél egészen New Yorkig hajtotta, ahol az ENSZ-ben utasította az államok vezetőit, hogy hozzák helyre mindazt a pusztítást, amit a polgáraik az óriáscégekkel karöltve maguk okoznak.

Hadserege pedig minden pénteken menetel és skandálja jelszavait, autópályára ragasztja magát és festményeket rongál, hogy alaposan megélje a forradalmat, mielőtt eladja magamagát a munkaerő piacon. Mire felnő, egy töredékük talán megérti, hogy a tehetetlen tömegnek előbb-utóbb mindig akad gazdája.

Köszönöm, hogy elolvastad.

 Ha elgondolkodtatott, akkor arra is érdemes, hogy megoszd másokkal.

Ha pedig szeretnéd látni, hova vezetnek ezek az írások, azt itt olvashatod.

Facebookon is.