A háború és közgazdaságtan első metszéspontja, hogy generációk kemény munkájával megtermelhető javak egy párórás rajtaütéssel megszerezhetőek. Ezt a felismerést a Föld minden embercsoportja előbb-utóbb megtette. Akik profitáltak belőle, egyre inkább életmódszerűen alkalmazni is kezdték. Ezek általában zord viszonyok között élő népek voltak, akiknél a lehetséges nyereség sokszorosan felülmúlta a kockázatokat. És amennyiben az otthonuk védve volt, ők pedig mozgékonyak voltak, hamarosan az egész kultúra erre specializálódott.

Azok a germán törzsek, akik nem szálltak be a Róma zsíros földjei felé tartó tülekedésbe, Skandináviában maradtak és a szűkös erőforrásokért folyó harcban edződtek tovább. A fjordok és szigetek labirintusa ideális gyakorlóterepnek bizonyult és növekvő tapasztalatukkal egyenes arányban vezették egyre távolabbra tengeri portyáikat. Az eleinte ötletszerűen kirajzó hajók generációk alatt flottákká sokasodtak és hamarosan a Baltikumtól a Brit szigetekig fogalommá vált az ige, amely a rablás és kereskedelem életvitelszerű elegyét jelentette: viking.

Felfedezőútjaikat szigetekről indították, és a parton tapasztalt erőviszonyok alapján kezdtek kereskedni vagy fosztogatni. A forgalmas útvonalak mentén, a gyakran felprédált vidékeken azonban a kereskedésnek nem sok realitása maradt. Így az egymást érő viking portyákra a francia király sem tudott ellenszert, minthogy az egyik rablóvezért megtegye az általa sanyargatott vidék urának, hogy most már akkor az védje meg a többiek elől. A normannok így váltak pár generáció alatt hajósokból lovagokká, rablóból földesúrrá, és az a természetükön nem, csak az ambícióik méretén változtatott.

Amikor 1066-ban a normann herceg, Fattyú Vilmos elindult, hogy meghódítsa a szemközti Angliát, azért éppen két másik északi vetélkedett. A félig dán, félig angolszász Harold Godwinson hasonlóan vegyes eredetű seregével éppen csak legyőzte Harold Hadrada, az utolsó pogány hadúr norvégjait, amikor a normann kuzinok is partra szálltak, hogy aztán 1066-ban a Hastingsi csatában nevető harmadikként megszerezzék maguknak a földet. Ez volt az utolsó alkalom, hogy idegen hódító a Brit szigetekre tette a lábát.

A maroknyi normann lovag első dolga volt, hogy a gazda alaposságával felmérje új birtoka minden szegletét és beépítse várakkal. Alig hogy ily módon pacifikálták a szász alattvalókat, lendületből nekiláttak leigázni a walesieket, skótokat és íreket is. Britannia a hódítók tökéletes homokozója volt, csupa gyengébb, fejletlenebb és központosulni alig képes szomszéddal, akiken nemcsak a háborút gyakorolhatták, hanem az oszd meg és uralkodj módszereit is tökéletesre csiszolhatták. A kelta népek a következő évszázadokban csak akkor számíthattak némi pihenőre, amikor új szomszédaik figyelme a kontinens felé fordult.  

Mert minden ambiciózus angol uralkodó, aki Normandia hercegeként továbbra is a francia király vazallusának számított, előbb-utóbb hadsereggel jelent meg annak földjein. Ezek a hadjáratok a vállalkozókedvű alattvalók generációi számára jelentették a meggazdagodás lehetőségét: egy elfogott francia nemes váltságdíja volt a kor lottóötöse.  De bármilyen lelkesedéssel indultak is útnak Anglia hadra fogható férfiai, a belháborúin úrrá levő Franciaország végül puszta súlyával ki tudta őket szorítani a kontinensről. Az angolok a következő száz évet otthon töltötték saját belháborúikkal meg a skótok és írek alávetésével és majdnem lemaradtak a gyarmatosításról.

Anglia a közmondásos első millióját az Újvilág kincseivel visszatérő spanyol gályák fosztogatásával szerezte. Ennek nyomaként a nyelvük is megkülönbözteti az akasztani való köztörvényes kalózt a korona alkalmazásában álló hivatásos haramiától és attól a kereskedőtől, aki csak háború idején, királyi pátenssel vadászik az ellenség hajóira. Amíg VIII. Henriknek még kötéllel kellett fogni a matrózokat, a lánya idejében már a zsákmányból járó részesedés biztosította az állandó utánpótlást. Sőt, ezek a vállalkozások jelentették a legrövidebb utat a nemessé váláshoz is: John Hawkins az Atlanti háromszög feltalálásával forradalmasította a rabszolga kereskedelmet, amikor az Afrikában szerzett rabszolgákat az amerikai spanyol gyarmatokon a kereskedelem és rablás hibrid módszerével cserélte gyarmatárúra.

A hatalma csúcsán levő Spanyol Birodalom ezt nem tűrte sokáig. A szigetország meghódítására induló Armada impozáns vállalkozás volt, de az ellene hazai vizeken felsorakozó angol hajóhad a hajók és ágyúk számában valamint a legénység képességeiben is felülmúlta a támadókat. Vezérei pedig éppen Sir Hawkins, és unokatestvére, a Királynő kalóza, Sir Francis Drake voltak. Győzelmük máig ható tanulságokkal szolgált: egyrészt bizonyította, hogy eddigi üzleti stratégiájuk kifizetődik. Másrészt bárkivel is harcolnak, azt jobb otthonuktól minél távolabb, és számukra kedvező körülmények között tenni. És harmadszor: nem engedhetik, hogy a kontinensen többé olyan hegemon hatalom szülessen, akinek flottája egy nap felbukkan Dover szikláinál.

Nagy Britannia ezen elvek következetes alkalmazásával vált világbirodalommá. Pontosan érzékelték az erőviszonyok változásait, és bárkivel szövetkeztek, hogy ezt az érdekeinek megfelelően alakítsák. Legnagyobb nemezisük, Franciaország legyőzése után a 19. század első felében Oroszországot, majd a Francia-porosz háború után már Németországot tekintették végzetes veszélyforrásnak. A két világháború, majd a hidegháború igazolta, hogy mennyire jól mérték fel a helyzetet. És nemcsak mérték, hanem alakították is. Képesek voltak arra, hogy az orosz terjeszkedést elvágó Krími háborúba bevonják nemrég legyőzött ősellenségeiket, a franciákat, majd ezek után az első világháborúig a maguk oldalára állítsák a németekkel hagyományosan jó kapcsolatot ápoló oroszokat is. 

Ezt a diplomáciai működést tökéletesen kiegészítette a fegyveres erők fejlődése. Ennek lényege végül a Two power standard doktrínában csúcsosodott ki, ami szerint az angol flottának kétszer akkorának kell lennie, mint az utána következő két rivális erejének összesen. Ez biztosította a luxust, hogy önmaguk veszélyeztetése nélkül, a helyet és időt szabadon megválasztva avatkozzanak be Európa konfliktusaiba – bárhol a világon. Ehhez elég volt egy kicsi, de jól képzett és bárhol bevethető hadsereget fenntartani, ami minden háború végén újabb stratégiai pontokkal, a bolygót körülölelő flottatámaszpontok gyöngysorával gazdagította a brit koronát.

Ez a mentalitás nem maradt az arisztokrácia sajátja, hamarosan az egész társadalmat átitatta. A Cromwellel hatalomra került pénzemberek pontosan ott folytatták az írek leigázását, ahol a nemesség abbahagyta, és a monarchia visszaállítása után közösen helyezték piaci alapra a hódítást. Amíg az angol koronának fél évezredébe került az írek és skótok megtörése, addig a magántőkéből alakult Tiszteletreméltó Kelet Indiai Társaság másfél évszázad alatt felfalta az Indiai szubkontinenst. A brit szigetek kelta népein kigyakorolt oszd meg és uralkodj a világ többi részén is gördülékenyen ment, az üzleti szemlélet és irányítás pedig az államinál sokkal költséghatékonyabbnak bizonyult.

Az Egyesült Államok alapító atyái is ezen iskola padjaiból kerültek ki. Pontosan látták, mikor kínálkozik lehetőség az anyacégből való kiválásra, és hogy ez saját erejükből nem sikerülhet. A Függetlenségi háború mindent eldöntő csatáját nem a harcmezőn, hanem már előre, a tárgyalóasztalnál megvívták, amikor azt tették, amit az angolok is tettek volna. Megnyerték harcukhoz ellenségük ellenségeit, a franciákat és spanyolokat. Ilyen pragmatizmus mellett a külsőségeknek sem sok szerep jutott: új államuk zászlaját kölcsönvették a Brit Kelet Indiai Társaságtól. Minden feltétel adott volt, hogy az angol szigetország sikertörténetét kontinensnyi léptékben ismételjék meg.

A föld, ami Vinland viking telepeseit még elpusztította, esélytelennek bizonyult nyolc évszázad kumulált hódítási rutinjával szemben. Egy felfoghatatlan méretű terület hevert előttük, fejletlen és széttagolt népekkel, óceánnyi távolságra a potenciális riválisoktól.  Ambícióik méretét az 1823-as Monroe doktrína rögzítette, amit sommásan az egész kontinenst érdekszférájukká nyilvánította. Az, hogy ebből mit tudtak érvényesíteni, kizárólag az aktuális erőviszonyokon múlott. 1863-ban, a polgárháborújuk dübörgésében még tehetetlenül szemlélték, ahogy francia, spanyol és angol csapatok szállták meg az államadósság törlesztését megtagadó Mexikót. Négy évvel, egy győztes polgárháborúval és félmilliós harcedzett sereggel később viszont már érvényesült az akaratuk: a franciák kivonulása óta európai katona nem tette lábát a kontinensre.

Ekkorra már a világtengereken is jelen voltak. Bizonyítva, hogy ösztönösen értik az ágyúnaszád diplomácia finomságait, erőszak nélkül elérték, hogy Japán a 250 év elszigeteltség után megnyissa kikötőit a világkereskedelemnek. De még nem szálltak be a maradék gyarmatosítható földért folytatott versenyfutásba: a prioritás ekkor saját életterük belakása és társadalmuk rendezése volt. Az európai mintára szerveződött déli arisztokrácia letörése után a szűk tulajdonosi kör lassan a háttérbe húzódott, és ügyvezetők vitték tovább a módszerek állandó iterálásának, a stratégiai gondolkodásnak és a monopóliumra törekvésnek a hagyományát.

Csak akkor léptek, amikor már parttól partig urai voltak a földjüknek. A külső terjeszkedést Európa legrégibb hódítójával, az elaggott Spanyol Birodalommal kezdték, és gyors egymásutánban leszakították róla Kubát, Puerto Ricót, Guamot, a Fülöp-szigeteket. Diplomatáik és tengerészgyalogosaik tandemben gyakorolták a pacifikálásnak és az államkincstár New Yorkba telepítésének műveletét a karibi térségben, majd Dél-Amerikában. A 20. század kezdetére megvalósították a Monroe doktrínát és országuk az egész kontinens szinonimája lett. Csapataik az európai nagyhatalmak mellett már egyenlő félként vettek részt a kínai boxer lázadás leverésében, a másik születő birodalommal, Japánnal együtt.

Az első világháborúig vártak, hogy kilépjenek Anglia epigonjának szerepéből. Ekkorra már minden ipari termelési mutatóban előzték az egykori anyaországot, és ami a legfontosabb, a legtöbb szabadalmat is náluk jegyezték be. A távolság kényelméből asszisztálták végig, ahogy az európai hatalmak kivéreztették egymást, és csak a végén szálltak be, hogy biztosítsák: az Antant országai kiegyenlítik a leszállított hadianyag számlákat. Ettől ugyan a globális status quo még nem változott, de már látták, hogy mit kell jobban csinálniuk a következő körben. 

Azt a hajóhadat, ami Japán legyőzte, 1934-ben kezdték el építeni. Külpolitikájuk következetesen szorította ki az ázsiai birodalmat a Csendes-óceán térségéből, addig a pontig, hogy az legyen kénytelen először támadni. Az európai hadszíntéren pedig megismételték az első világháborút. Ezúttal egyszerre két frontot láttak el hadianyaggal, aminek többségét a Szovjet távol keleten, nem messze a Japán partoktól, a japánok hallgatólagos beleegyezésével szállítottak le a Vörös Hadseregnek. Az pedig elvégezte a Wehrmacht legyőzésének oroszlánrészét, lehetővé téve, hogy az USA ezúttal is a saját feltételei szerint jelenjen meg Európa harcmezőin.

Ezek a feltételek viszont jelentősen változtak. Az amerikai stratégák egy olyan, globális gazdasági hegemónia rendszerét fejlesztették ki, amit most minden szövetséges finanszírozójaként és a háborút eldöntő tényezőként meg is tudtak valósítani. A Bretton Woodsban ratifikált világrend a jövendő kamatos kamataival csatornázta be az Egyesült Államokba a világkereskedelmet. Persze az adósság csak annyit ér, amennyit a hitelező be tud hajtani. Ezért az aláírás előtt egy hónappal előlegként partra szálltak Normandiában, hogy aki lemaradt arról, ki nyerte valójában az első világháborút, az ismétlésnél már biztosan megértse. Egy évvel később pedig pecsétként dobtak atombombát Hirosimára. Majd Nagaszakira is, csak hogy mindenki számára világos legyen: atombomba sok van, míg világrend csak egy.

Az Egyesült Államok, amit mentalitásbeli és módszertani folyamatossága miatt a jövő történészei akár Újangol birodalomnak is hívhatnának, zökkenőmentesen vonta irányítása alá a Brit Nemzetközösség államait. Anglia pedig, aki még az első világháborús kölcsönöket sem fizette vissza egykori gyarmatának, kisebbségbe került részvényesként asszisztált világbirodalma akvizíciójához. A létrejövő új államok még fel sem fogták létezésüket, ahogy azt sem, hogy egyenlőtlen kereskedelmi szerződések és adósságcsapda révén csupán egy újgenerációs gyarmati struktúrába rendezték őket.

Az USA, ami eddig minden háborúja végén leépítette a hadseregét, ezúttal az ellenkezőjét tette. A brit doktrína kiterjesztéseként a potenciális riválisok összesített védelmi költségvetésének a többszörösét fektette fegyveres erőibe. A világháborúban legyőzött ellenfelek földjén támaszpontok tucatjait hagyta. Ezen bázisok száma a legváltozatosabb titkosszolgálati beavatkozások, puccsok, színes forradalmak és polgárháborúk eredményeként folyamatosan nőtt, biztosítva az amerikai állam és cégek tandemének, hogy a számára fontos erőforrásokat úgy szerezze meg a világ térképén, ahogy a Monopoly mezőit szokás.

A Szovjetúnióval folytatott bolygószintű vetélkedés tökéletes keretet adott újabb és újabb államok függő helyzetbe hozásához, a szövetségesek protektorátussá majd vazallussá süllyesztéséhez. A proxy háborúk pedig kicsiszolták annak módszerét, hogyan lehet direkt katonai részvétel nélkül, pusztán információval és fegyverszállításokkal minél hatékonyabban beavatkozni. Ennek mestermunkája volt a szovjet-afgán háború, melynek végén az Egyesült Államok az emberiség történetében először állt kihívó nélkül, a bolygó egyeduralkodójaként. Hogy az azóta eltelt harminc évet mennyire hatékonyan használta ki, az az új rivális felbukkanásával derül ki.

Ami már most világos, hogy az USA legújabb háborújába is azzal az ezeréves reflexszel indul, amely nem ismer vereséget. Ami soha nem veszített háborút, legfeljebb önmaga ellen, vagy ha mégis, azt könnyedén elfelejtette, mert mindig távol volt és a következményei messze elkerülték. És mert mindig győzött, magától értetődővé vált hogy ehhez mindig a helyes dolgot is cselekedte: morális iránytűjét törvényszerű sikeréhez, és nem ideákhoz vagy szövetségesekhez igazította.

Ebben a mentalitásban pedig a krízis sosem leküzdendő probléma, hanem kiaknázandó lehetőség, hogy harcait mások földjén, mással megvívatva, a kockázatot minimalizálva és a profitot maximalizálva építse hatalmát lépésről lépésre. Ennek a szellemiségnek a Trump által propagált izolacionizmus, a saját kontinensre visszavonulás nem pusztán elfogadhatatlan gyengeség, hanem az ősbűn maga. Amerika irányítói a hódítás negyven generációnyi tapasztalatát borostyán egyetemeiken magukba szívva nem a hegemónia megőrzéséért, hanem korlátlanná tételéért indulnak történelmük legnagyobb háborújába.

Köszönöm, hogy elolvastad.

 Ha elgondolkodtatott, akkor arra is érdemes, hogy megoszd másokkal.

Ha pedig szeretnéd látni, hova vezetnek ezek az írások, azt itt olvashatod.

Facebookon is.