Egy újszülöttnek az egész világ fényből, hőből, érintésből, ízből, hangból áll. Az ismétlődésekből mintázatok, az elmosódott alakokból szülők lesznek. A világ lassan kap határozott kontúrokat, a dolgoknak neve lesz, ahogy neki magának is. Megismeri a falat, a szobát, az ajtót, hogy az ajtó mögött további ajtók vannak újabb szobákkal. Végül megérti, hogy azokon túl a világ van, és sok idő múlva, hogy az végtelen. És eljön az idő, amikor megérti, hogy van idő, és azt is, hogy neki nincs ideje mindent megérteni.

Ahogy nő bele a világba, egyre hosszabb történeteket jegyez meg. Lassan feléri ésszel, hogy mindegyik mese hőse tulajdonképpen ő maga, és hogy az életében minden másképp ismétlődik. A napok, hetek, évek, szerelmek, szakítások, születések és halálok ciklusai élettapasztalattá sűrűsödnek, ha pedig foglalkozik velük, életbölcsességgé. Ha érdekli a történelem, azt is felfedezi, hogy korának minden eseménye megtörtént már korábban, száz és ezer alakban: csak a dialógusok nyelve, arcok, kosztümök, minden jelszó és zászló változik, a dráma nem. 

Ha pedig az emberi kultúra kulisszái mögé is bepillant, a mítoszok szénnel telerajzolt barlangfalát találja. Ahonnan csak megkövesedett csonton, alvó medvén át juthat ki az ember előtti világba. Ami mégiscsak kísértetiesen emlékezteti arra, amit hátrahagyott: az élet ezer irhában, foggal és karommal, földön, vízen, levegőben vívja a saját harcát, a kipusztuló fajok helyébe következők telepednek. És ha figyelt az iskolában, azzal is szembesült, hogy a földi bioszférán túl, az űr vákuumában a napok halandóak, de addig úgy keringenek köröttük az égitestek, mint elektronok az atommag körül, a szubatomi részecskék pedig produkálják magukat, ha akad közönségük.

Az ember ösztönösen keres összefüggéseket, átlátható rendet a beláthatatlanul nagy létezésben. Egy olyan nézőpontot, ahonnan a káosz az ellentétévé, kozmosszá rendezhető. Ezt tette minden őse a beszéd kezdete óta, amikor a tábortűz körül, áldozati oltárnál vagy katedrán állva próbálta megfogalmazni azt a mozgató akaratot, tervet, célt, irányt vagy legalább mechanizmust, amivel létezése tényét magyarázni tudja. Így töltötte ki a kézzel fogható és szemmel látható tények közötti végtelen űrt a képzeletéből formázott alakokkal.

Ezek eleinte épp úgy gondolkodtak, beszéltek és cselekedtek, mint kitalálóik, és hatalmuk az őket éltető embercsoport sikerének függvénye volt. Sok idő telt el, amíg végül az Óvilág távoli sarkain egymás után felbukkantak az emberi tapasztalástól idegen, ugyanakkor a világban megsejtett renddel egyre jobban összecsengő, egyetemes képzetek. Ezek már képesek voltak népről népre terjedni, tanaik részletei egymást termékenyítették meg. Az Ehnatontól Lao Cén át Jézusig futó hullám jelölte ki az emberi intuíció által megfogalmazható, önmagukban kerek világmagyarázatok határát.

Ezzel egy időben akadt pár görög, aki nem elégedett meg ennyivel. Ők körmönfont játékszabályokat fejlesztettek, hogy képzeteiket szorítóba küldjék egymás ellen. Azzal a természetességgel, amivel az Olimpián külön sportágakat teremtettek az emberi vetélkedésnek, úgy a tűnődéseik témáit is csoportokba rendezték. Megtanulták hogyan zárják ki a zavaró tényezőket és állítsák gondolataik fókuszát olyan szűkre, hogy a legapróbb okozat oka se kerülje el figyelmüket. Így született meg az új hit, a tudományoké, hogy a világ apránként kitudható és e darabokból egy nap hézagmentesen újra összerakható.

Ez az új hit pedig egyre gyorsuló ütemben kezdte ontani csodáit, a találmányokat. De mire ezekkel az egész világot meghódította, önmaga kezdett kételkedni saját magában. Éppen alapvetései fordultak sorra ellene: hogy két ponton át nemcsak egy egyenes húzható, hogy a legtisztább formális rendszer is kitermeli önellentmondásait, hogy a részecskék fittyet hánynak a kauzalitásnak, hogy a biológia nem képes definiálni kutatásának tárgyát, az életet, ahogy a pszichológia sem a tudatot. Az osztódással szaporodó tudományágak pedig az istennek sem akartak egy univerzális igazságban egyesülni. 

Azok a zárt gondolati rendszerek, amelyek lehetővé tették a tudomány ugrásszerű fejlődését, egyúttal a határait is folyamatosan szűkítették. A múlt század közepétől kezdve látványosan megritkultak az átfogó magyarázatok. A káoszelmélet hiába jelezte felbukkanásával, hogy valahol mégis csak létezik egy rend, a bizonytalanság tovább nőtt. Az emberiség jelenleg egy akváriumban úszó aranyhal, aki behatóan ismeri életterét, a kavicsokat, tengeri csillagot és elsüllyedt kalózhajót. Ugyanakkor azt is érzékeli, hogy az üvegen túl is létezik világ. De hogy a kettőt mi választja el egymástól, azt nem érti, pedig unos-untalan beleveri a fejét.

A kérdések, hogy a gondolat létező-e, a matematika felfedezi vagy feltalálja-e önmagát makacsul visszatérnek. Hiába címkézte metafizikának és kerülgette két és félezer éven át a tudomány. A 21. század legnagyobb kihívása annak a feldolgozása, hogy az információ nem a valóság leírása, hanem a teret, időt és tömeget valósággá szervező lényege. Ugyanakkor sosem objektív létező, hanem kölcsönviszony: az entitás külvilágra adott reflexiója. Ezért természete a bizonytalanság, és az ebből történő állandó kimozdulás a változás örökmozgásának algoritmusa.

Mindebből következik, hogy maga a létezés az információ evolúciója, amint az egyre gyorsuló nekifutásokban szervezi magát egyre koncentráltabb és instabilabb állapotokba.

Mindezek felismerése a tudomány beidegződéseinek üvegfalába ütközik. Ugyanis a számítógépeket létrehozó információelmélet alapvetésével szemben az információ sosem egyértelműen igaz vagy hamis és ezért nincs mértékegysége sem. Tulajdonságai is leginkább csak a komplexitás ugrásszerű változásai körül válnak láthatóvá: ott, ahol a korábbiakból nem levezethető, új törvények születnek. Míg a fizika az anyag és az élet keletkezése közötti állandóságban létezik, addig a biológia már olyan átmenetek egymásra épülése, mint a többsejtűség, ivaros szaporodás vagy tanult viselkedés. Az ember pedig gyorsuló sebességgel ontja az egymásból sarjadó mikrokozmoszokat.

Amennyire paradoxon, épp annyira kézenfekvő, hogy az exponenciálisan változó emberi kultúrából próbáljunk megérteni a változás általános törvényszerűségeit. Ráadásul épp abban a korban, amikor helyettesítő termékei tengerében maga az ember szakadt el a valóságtól. Miközben hidroponikus kertészet növényeként gyökereivel tapogatja maga alatt az anyaföldet, de csak virtuális világok mesterséges fényét találja. Amikor gyorsabban cserélgeti identitásait, mint egy kvark és a maga indította versenyfutásban marad alul saját teremtményével, a Mesterséges intelligenciával szemben. Nincs ettől alkalmasabb idő a változás megértésére – és nincs is több belőle.

Az agyonhallgatott igazság az, hogy a tudományok épp annyira bizonyultak alkalmatlannak az élet és társadalom megszervezésére, ahogy korábban a vallások a természet megértésére. Korunk ezért lett a káosz ideje, a kultúrák önpusztításának negatív spirálja. Ez a folyamat csak egy tudatosan véghezvitt paradigmaváltással fordítható visszájára. Amihez nem elég az elhatározás - az univerzális evolúció algoritmusa alapján kell újjászervezünk a világunkat. Valójában ez maga a szabad akarat, ami sosem lehetőség, hogy válasszunk létező megoldások közül, hanem képesség, hogy újakat teremtsünk. 

Ez a felismerés választ el attól, hogy egész eddigi fejlődésünk, a vallások, művészetek és tudományok kacsait egyazon fraktál részeként, a jövőbe belenövő spirálként lássuk. Ennek a folyamatnak van egy határozott iránya, található benne értelem, és ennek megértése az a lehetőség, ami minden kortársunknak megadatott. Fel kell vállalnia a felelősséget, hogy életével egyszerre tartozik őseinek és utódainak. El kell fogadnia a tényt, hogy nem elszigetelt csoda a többi embertől, hanem az egész emberi faj világra eszmélésének millió formában ismételt kicsiny mása. Aki ezt a történelem legsötétebb napjain felismeri, az a mindenség evolúciójának részévé válik.

Azzá a szabad akarattá, ami a káoszt kozmosszá rendezi.

Köszönöm, hogy elolvastad

Ha láttad értelmét, úgy igazságos, ha mással is megosztod.

Ez az írás folytatása annak a gondolatnak, ami felé mindegyik tart.

Facebookon is.