A Fűkorona a római köztársaság legnagyobb kitüntetése volt. Egy hadsereg vagy ostromlott város népe adta vezérének, aki kimenekítette őket a biztos pusztulásból. Ők maguk szedték a mező virágaiból és helyezték megmentőjük fejére.

Jézus rövid élete alatt megismerte a két legnemesebb, formázható anyagot: ácsként a fát, majd prófétaként magát az embert is. Így történhetett, hogy megbocsátott a római légiósoknak is, akik megkínozták, zsidók királyának csúfolták, és a jujuba fa tövises ágából font koronát nyomtak a fejébe mielőtt odaszegezték a keresztfához.

A kereszthalál Róma ellenségeinek járt, és semmi nem tiltotta a légiósoknak, hogy távol a gladiátorviadaloktól, a poros helyőrségi lét unalmát némi kreativitással feldobják. Ugyanennek a légiónak a katonái fél évszázad múlva, napi ötszáz lázadót feszítettek keresztre a Jeruzsálem falait körbefutó sáncukon, és a monoton munkát oldandó változatos módokon, kit lábánál, kit csak fél kezénél szögeztek a halott fához. De töviskoronát soha, senki másnak nem fontak.

Nem tudjuk, milyen büntetést kaptak azok a légiósok, akik hiába őrizték Jézus testét, de nyilván nem úszták meg szárazon, hogy Pilátusnak a következő negyven napban sem hagyott nyugtot ez a szelíd halott. Hol itt, hol ott látták felbukkanni és egyre bolondabb történetek keltek szárnyra róla. Mint a híres halottaknak, napról-napra sokasodnak az ismerősei, és életének és halálának hamarosan annyi tanúja akadt és annyi evangéliumot írt, hogy végül a kilenctizedét ki kellett dobni.

Azzal természetesen a rómaiak is tisztában voltak, hogy kevés makacsabb dolog van egy temetetlen halottnál. Az Ismeretlen katona sírja csak a legmodernebb kezelése annak a szinte feloldhatatlan problémának, amikor a gyászolók nem tudják szerettüket elsiratni, eltemetni és a remény, hogy még életben van, egyre halványodva ugyan, de örökké ott jár közöttük, viseli az arcát és megszólal a hangján. A szabadságharc utáni években sorra bukkantak fel az ál-Petőfik, akiket a Bach korszak pribékjei hisztérikus gyorsasággal mind el is fogtak. De felesleges volt törni magukat: a feltámadt Petőfik közül egy sem tudott olyan verset írni, ami felszíthatta volna a forradalom lángját.

A nép nemcsak hogy nem engedi el kedves halottját: hanem ahogy életében, úgy holtában is utánozza. És ha Jézus csodáit nem is tudta senki sem utána csinálni, egyvalamiben mindenki képes volt utánozni. Meghalni mindenki tudott. Követőinek ez a szokása, hogy az egyre vadabb üldöztetésre önkéntes mártírhalállal feleljenek, egyre bizonyosabbá tette, hogy nem hús-vér embert feszítettek keresztre a Golgotán. Ez az egész örvény a rómaiak szemében olyan egzotikusan bizarr volt, ami csak ebben az istenek háta mögötti, sötét provinciában történhetett meg.

Természetesen, mint minden civilizált nép, régről ismerték a megistenülés, az apoteózis gyakorlatát. Ez akkorra már nemcsak olyan félisteni hősök jussa volt, mint Herkules, akit atyja, Zeusz a szörnyű kínhaláltól mentett meg és emelt fel magához az Olimposzra. Olyan halandó is képes volt halhatatlanná válni, mint Romulus. Sőt, az ősi Egyiptom földje, ahol a halott fáraó istenné válik, sorra megfertőzte a rá lépő helléneket. Először Nagy Sándor hitte el magáról a Siva oázisban, hogy isten, és minden bizonnyal a többi halandónál is rosszabbul viselte haldoklást, amikor kiderült, hogy mégsem az. Majd a fáraóvá váló Ptolemaiosz engedett a hagyománynak, végül pedig már Athén talpnyalóvá züllött polgárai olyan élő hatalmasságokat is istenként dicsőítettek, mint Démétriosz Poliorkétész.

Ez a divat a többivel együtt feltartóztathatatlanul, az újabb és újabb hadjáratok zsákmányával együtt érkezett Rómába. A Hannibált legyőző Scipio Africanust még csak az isteni szférák szélére ültette a nép hálája, de Caesart már szabályos istenné emelte utódja, Augustus. Ők ketten voltak az utolsók, akik a Fűkoronát is kiérdemelték. Utánuk már csak a megistenülés kötelező rítusa várt minden halott uralkodóra: egy lett a hatalmi jelképek közül, amit az érdemtelenektől, mint Caligula vagy Nero visszavontak, másoktól megtagadtak, így devalválódott császárról császárra és jelentett egyre kevesebbet.  

És amíg egy élő római császárért már testőrei sem akarták életüket áldozni, addig a halott zsidó messiásért rabszolgák és patríciusok, fiatalok és öregek egyaránt tülekedtek mártírhalált halni. A Jézus mintájára vállalt szenvedésük olyan öngerjesztő folyamatot működtetett, amit minden csepp vér tovább katalizált. Ezeket az újfajta héroszokat szentnek hívták, akik haláluk révén úgy emelkedtek ki a hívők nyájából, ahogy centúriók a légiók legénységéből, és a római hatóságok tehetetlennek bizonyultak végső önfeladásuk mindezidáig ismeretlen aktusaival szemben.

Pedig nagyon is ismerték. Maga Róma, a Köztársaság született önmaga kiontott véréből, amikor Lucius Junius Brutus saját fiait ítélte halálra, mert azok vissza akarták állítani a királyságot. Tette akkor azt fejezte ki, hogy létezik az egyén életénél, családja boldogulásánál is magasabb egység, amiért élni és meghalni is érdemes. Emiatt tartotta karját tűzbe Mucius Scaevola, küzdött a hídon Horatius és áldozta fel magát egy győztes csatáért Decius Mus, az első plebejus származású konzul. A keresztények puritánsága és konok elszántsága pontosan az a római szellem volt, ami naggyá tette a köztársaságot és a császárság dekadens korára kiveszett. De mire ezt felismerték, már majdnem késő volt.  

Róma elsikkadt tragédiája az volt, hogy felemelkedése során egykori istenei a diadalmenetben nem bírták tartani a lépést. Pedig a birodalom végig kereste azt a vallást, szellemi kötőanyagot, ami a Pax romanán, törvényeken és jóléten túl habarcsként képes összetartani a birodalmat. Ezért hol régi isteneit revitalizálta Sol Invictus alakjában, hol olyan idegeneket importált, mint Szerapisz, Kübelé vagy Ízisz. Pedig a válasz végig ott bujkált a talpa alatt, a katakombák mélyén, ahova a légiósok szöges bakancsa, amit arra terveztek, hogy a földön fekvő ellenfelet halálra tiporja, már nem érhetett el.

A rómaiak, akik nem tagadták a többi halhatatlan létezését, legfeljebb a sajátjaiknál gyengébbnek tartották őket, semmit sem tudtak kezdeni Jézus egyetemességre törekvő istenével. Világuk, ami az alá- és fölérendeltségi viszonyok átlátható rendszere volt, velük szembeszegülő akaratként azonosította a keresztények szektáját. Ami aztán minden üldöztetésre szívós ellenállással, önfegyelemmel és önszervezéssel válaszolt. Háromszáz éven át saját torkán élezte a Jézus által hozott kardot, míg a föld mélyében a légiókhoz mérhető elpusztíthatatlan szervezetté vált.

Ezt értette meg Nagy Konstantin a Milvius-hídi csata előtt, ezért festette a pajzsokra a keresztények jelét. Pedig légiósai jó része Mithrasz hívő volt, akik istene a téli napfordulókor, szűztől született, pásztorként terelgette híveit, akik vízben merítkeztek és titkos, rituális vacsorákon egyesültek az úrral. Konstantin zsenije abban állt, hogy átlátott a külsőségeken, hogy megértette: az a vallásos hév, amivel a keresztények a szenvedést viselték, harci szellemként is munkára fogható. Jézus mennyei királysága, az önfeláldozás pacifizmusa azzá a birodalomépítő erővé érett, amit Róma mindig is keresett.

A jel, amelyben Konstantin győzedelmeskedett, még a chi-rho betűkombinációja volt. Jézus követői sokáig keresték a megfelelő szimbólumot a hal, galamb vagy áldozati bárány képében, míg végül megtalálták minden csodájuk origóját: a keresztfán függő, haldokló embert magát. Az emberi fiziológiából következik, hogy a világ minden pontján a fej fölé ipszilon alakban emelt két kéz a győzelem, az önmagunk meghaladásának, kereteink túlnövésének ösztönös mozdulata. A kereszthalál agóniájában e testhelyzetet felvevő ember olyan kettős kép, amihez mélységében csak a jin-jang fogható. Jézus a kínok között, halálban is győzedelmeskedő küzdés végtelen, visszacsatolódó jelképévé vált.  

Róma eredendő ereje a legyőzött népek felszívása és asszimilálása volt. A széthullás évszázadában felvett kereszténység keleten képessé tette arra, hogy népvándorlást és muzulmán expanziót túlélve a birodalmak történetében példátlan módon még ezer évvel meghosszabbítsa saját életidejét. Nyugaton pedig Jézushoz hasonlóan saját fizikai pusztulása után újabb és újabb népek testében újjászületve, minden vérveszteségtől csak megerősödve, papok és szerzetesek légióira támaszkodva építsen új birodalmat, ami a világ méretében ismételte meg Róma hódításait.

Így érett a keresztfa gyümölcse önbeteljesítő és önmagát magyarázó csodává. Bizonyossággá, hogy van menekülés a biztos pusztulásból.

Köszönöm, hogy elolvastad.

Ha megosztod valakivel, ő neked köszöni meg.