Az ember élete során előbb-utóbb óhatatlanul belebotlik valamibe, amin hosszan töpreng mielőtt kideríti, hogy a görögök már kétezer éve fogalmat alkottak róla. Mint nyughatatlan utazók, természetesen azt az állapotváltozást is hamar elnevezték, amikor a célba érkező ember már nem azonos azzal, aki elindul. Arra azonban már ők sem találtak szót, amikor a metanoia folytán nemcsak egy ember, hanem az egész világ kifordul a sarkából.

Tarsusi Saul minden bizonnyal ismerte a kifejezést, ahogy szülővárosa görögjeit, akadémiáját, színházát és filozófusait. A város akkor már hetven éve Róma része volt, Saul pedig a polgára, ismerte hát a birodalom észjárását is. Olyan népek között élt, akik kölcsönösen elismerték egymás isteneit, míg ő zsidóként az egyetlen Mindenható kizárólagosságában hitt. Legfeljebb megtartotta magának.

Mihelyt eljött az ideje, Jeruzsálembe ment és rabbinak tanult. Az eszes és buzgó fiatalember hamar a papi törvényszék, a Szanhedrin tagja lett, ami igénybe is vette tetterejét. Ugyanis hiába végezték ki a názáreti hamis messiást, hiába üldözték konok híveit, azok napról napra sokasodtak. Saul nevéhez mérhető buzgalommal vállalta a kártevők gyérítését.

A vad és vadász viharos viszonya hajtotta a Damaszkusz felé vivő útra is, ítélkezni ment a tévelygők fölött.  Maga se értette, honnan buzgott benne ez a gyűlölet, ez a kíváncsiság a fanatikusok iránt. Rá is átragadt a halott bolond követőinek makacssága, amivel minden üldözésnek szembeszegültek.

Fiatalon dolgozott sátorkészítők között, ismerte bugris hitsorosai esze járását, ami nem sokban különbözött a birodalom többi kétkezi munkásáétól. Még az örökké polemizáló görögöket is jobban érdekelte emelkedett eszmefuttatások helyett hogy ki és mit csinál, hol és főleg kivel. A názáreti őrült éppen ilyen földhözragadt kis történetekkel bilincselte le híveit. És az Isten, ami kirajzolódott ezekből a példabeszédekből, nyomokban sem emlékeztetett Jehovára.

Görög filozófián és római jogon pallérozott elméje nem hagyott nyugtot Saulnak. Erőnek erejével kényszerítette őt, hogy azok szemszögéből nézze a dolgot. Már akaratlanul is folyton játszott a gondolattal, forgatta, szétszedte és összerakta. Mi van, ha ezek tényleg megértettek valamit abból, amit a názáreti mondani akart és csak ő, Saul kicsi azt ésszel felérni? Hogy a bolond beszédben van ráció? Hogy azok nem bolondok, hanem valami olyat értettek meg, amit csak az életük árán tudnak elmondani?

És Tarsusi Saulban a damaszkuszi út egy máig meghatározatlan lépésénél vetett lobot a felismerés, hogy ennek a Jézusnak az Istene absztrakt és egyetemes. Távol áll Ábrahám szeszélyes és féltékeny pásztoristenétől, távol a hamis panteonok hemzsegő isteneitől is, távolabb, mint Egyiptom piramisai minden emberi építménytől. Hogy most ez az ő zsidó istenük kiszabadulhat a Szentek szentjéből és általános érvényű abszolút igazsággá, az egész világ istenévé emelkedhet. És ez olyan szédítő perspektíva, amitől bárki emberfia leszédülne a lováról.

Kísérete segítette fel a porból, és rájuk hagyatkozva, víziójától vakon támolygott Damaszkuszig, míg a távlatok által felperzselt idegszálai a hirtelen minden irányban kitágult jövőt tapogatták. A damaszkuszi nazarénusok érthető ellenségességgel fogadták a rabbit, aki nemrég halálra kövezte István apostolt és azóta is serényen sanyargatta őket. Csakhogy ennek az embernek a megtérése éppen hitük újabb támasza, maga az elgondolhatatlan csoda volt.

Nem volt más választásuk, minthogy maguk közé fogadják az immár Pállá változott Sault.  És aztán iszonyodva nézzék, amint az előbb még üldözésükre használt energiáját megsokszorozva a görögöket térítse szerte Kisázsiában. Hiába intette Péter, hogy ne a disznók közé szórja Jézus tanításának gyöngyeit, hamarosan gójok tömegei követték a Messiást, akit maguk között már le is fordítottak Krüsztosznak.

Ahol Péter volt Jézus sziklája, ott Pál volt a rá épülő katedrális tervrajza, büdzséje és habarcsa. Akármekkora ellentét is taszította őket egymástól, végül mindkettőt magához vonzotta Róma gravitációja. De a birodalom, ami a saját istenei kiüresedésével szívesen fogadott be újakat, ezt a hitet riasztónak találta. Idegen volt számára a gyengék, a megbocsátók és rabszolgák kultusza, ennek az élhetetlen prófétának a távoli kínhalála.

Róma a hatalma csúcsán volt, és épp annyit gondolt az elmúlással, mint egy ifjú ember. Elképzelhetetlen volt, hogy ez a két zsidó épp újraalapítja, amikor új Romulus és Remusként testvérgyilkosság helyett egyesítik erőiket és Rómába mennek meghalni. Hogy a saját és számtalan követőjük mártírhalálával megalapozzák ennek a birodalomnak feltámadását, ami fizikai pusztulása után éppen úgy születik újjá, mint Jézus Krisztus. Hogy ez a puszta szóból kinövő új Róma végül egy nap az egész világot lesz képes meghódítani.

Ez az ép elmével szinte befogadhatatlan vízió, a világtörténelem legnagyobb hatású Heuréka-élménye sújtotta porba Sault a damaszkuszi úton. A hívek látomásnak látják, az ateisták epilepsziás rohamnak mondják, de a neve örökre Pálfordulás marad.