Fát kivágni eleve kemény munka, de semmi ahhoz képest, ha az ember a gyökereket is ki akarja forgatni a földből. Egy kultúrából is csak a felszín látszik: ágak, lombok, virágok, méhekkel és madárfészekkel – míg a földben, amit a fa saját elhalt szerves anyagával táplál, a gyökerek sziklákat fúrnak át és utakat emelnek meg. És élnek azután is, amikor a törzset kidöntik.  

Az etruszkok már akkor szelíden hullámzó dombjaik között, pompás városokban éltek, amikor a rómaiak ősei megérkeztek. Eleinte urai és tanítómesterei voltak ezeknek a nyughatatlan, makacs jövevényeknek, akik cserébe évszázadok alatt, figyelmesen igázták le őket. A többi itáliai néppel együtt elég időt kaptak beolvadni, eggyé válni legyőzőikkel. A császárság korára már csak annyi maradt belőlük, hogy Maecenas kifinomult ízlését és frivol életörömét is származásának tudták be. És mire Claudius császár megírta az etruszk nyelv szótárát, azt rajta kívül senki sem beszélte. Maga a nép mindenestül asszimilálódott, feloldódott a latinok tengerében.

Mégis, a nevüket viselő föld másfél ezer évvel később a Reneszánsz bölcsőjét ringatta. Toszkána olyan nyughatatlan géniuszokat nevelt ki magából, mint Dante, Leonardo, Michelangelo, Botticelli, Brunelleschi, Galileo, Fibonacci, Machiavelli, Boccaccio. Mintha az etruszk kripták falainak festéke átszivárgott volna a humuszba hogy a lenn zajló örök vigasság beoltson minden kalászt és szőlőfürtöt, ami a földből kisarjadt. A síron túli élet Firenzében felbugyogó öröme képek, szobrok, ékszerek és könyvek formájában árasztotta el Itáliát, majd egész Európát.

De addigra már a rómaiak is csak emlék voltak, elsatnyultak a jólétben majd felolvadtak utódnépeikben. A városállamot birodalommá tevő virtusok, a precizitás, harciasság és következetesség elillantak, hogy a legváratlanabb formában bukkanjanak fel. A Curián vagy Senatusban felszólaló patrícius méltóságteljes kézmozdulatai önmaguk szlengjévé, az olasz kezek örökmozgó gesztusnyelvévé változtak. A légiók fegyelme és hatékonysága pedig a reguláris hadsereg helyett inkább a maffiában öltött újra testet. 

A Latin nevet pedig egy óceánnal arrébb népek egész csoportja vitte tovább. Igaz, nem önszántából. A spanyol konkvisztádorok ellenállhatatlan lendülettel rohanták le Közép- és Dél-Amerikát, hatalmuk csúcsán levő birodalmakat pusztítottak el és térítettek a maguk vallására és nyelvére. Az őshonos kultúra minden elemét elemésztették: szokásaikat betiltották, könyveiket tűzre vetették, társadalmukat átszervezték. Tenocstitlán Nappiramisát kőről-kőre elbontották, hogy ugyanott felépítsék belőlük Mexikóváros katedrálisát.   

A sokk évszázadokra fojtott el minden ellenállást. És amikor végül a spanyoloktól megszabadultak, a formálódó új népek önmagukat kezdték el marcangolni. Mexikó végtelen polgárháborúi végén sem talált nyugalmat: az úttalan útjain keresztülfolyó drog félmillió halottat forgatott vissza az anyaföldbe. A Juarezben legyilkolt nők, a hasakba gyömöszölt fejek, autópályákra akasztott torzók ötszáz év után zökkenőmentes folytatásai a piramisok csúcsán kitépett élő szíveknek. Mind-mind Santa Muertének szóló áldozat, hogy a tengernyi vér addig mossa tovább a keresztény szentek mázát, míg előbukkan alóluk az azték főisten, Vitzilopocstli arca.

De mindez háromezer éve, a bolygó túloldalán már lejátszódott egyszer - igaz ellenkező előjellel és indiánok helyett indiaiakkal. Az Indus-völgyi civilizáció Sumér és Egyiptom méltó kortársa volt négyzetrácsos alaprajzú városaival, szennyvízhálózatával, egységes súlymértékével. Hogy a Kaukázus lejtőiről benyomuló indoeurópai törzsek egyetlen nagy rohammal hódították meg, vagy lassan igázták le évszázadok alatt, nem tudjuk. De biztos, hogy fegyverrel tették. Az indek őseposza, a Mahábharáta éppúgy, mint hellén rokonaiké az Íliász, egy apokaliptikus háborúban végződő viszály története.

Ám ebben a könyörtelen drámában, éppen a végső csatára készülő seregek közti senkiföldjén tájidegen hang csendül fel. Egy fiatalembernek élete legnagyobb próbatétele előtt mondja el tanácsait egy, az emberi létet eddig többször is kitapasztaló isten. A Krisna szájából szóló bölcsesség úgy hangzik itt, mintha Akhilleusz és Agamemnóm zsákmány fölötti marakodása átfolyna Platón lélekelméleti dialógusává. Olyan minőségű szellem nyilvánul meg, ami harmóniája évszázadok alatt befészkelte magát a hódítók fülébe. Ami lassan, de biztosan a hemzsegő indoeurópai istenek fölött kiformálta Brahma, Visnu és Síva kozmikus alakjait, az Upanishadok univerzális bölcseletét, a dzsainizmust és Buddhát és a szikh gurukat.

Mintha a föld első gazdáinak lelke vándorolt volna a reinkarnáció tanába, hogy új testben támassza fel elpusztult magaskultúráját. És ez a szellem nem válogatott: a Mumbaiban született Rudyard Kipling maga is az anyatejjel együtt szívta magába. A Dzsungel könyvének emberként érző, beszélő és cselekvő állatai ennek a gondolatnak a teremtményei. A Fehér ember terhe című verse ékes bizonyítéka, hogy a kasztrendszer ideáját is gyermeki természetességgel tette magáévá. Pusztán annyival toldotta meg, hogy a brahmanok fölé odahelyezte az európai embert, és még azok tetejébe is az angolt.

Akik hiába hitték száz évig a világ urainak magukat, mégsem tudtak mindenkit leigázni. Mire hadihajóikkal és ópiumukkal megjelentek Kína partjainál, addigra azoknak kétezer éves rutinja volt a hódítók megjuhászításában. Az északon időről-időre feltámadó nomádokat a luxus mákonyával bódították. Ezek közül a legritkább de leghatékonyabb a hekin szokása, a kánhoz feleségül adott hercegnő volt: boldogtalan sorsával azt váltotta meg, hogy a következő barbár vezér már félig kínainak született.   

És amikor az ellenséget mégsem tudták a Nagy falon kívül tartani, akkor otthon ölelték halálra. Dzsingisz kán hiába vált a kínaiak millióinak genetikai ősévé, kétszáz év alatt a mongolok csepp vérként olvadtak fel a kínaiak tengerében. A következő hódító nomád nép, a mandzsuk tanultak ebből, és hogy elkerüljék ezt a sorsot, uralmukkal együtt nyelvüket és viseletüket is rákényszerítették a leigázott hanokra. Mindhiába, az utolsó császáruk maga is már csak törve beszélte ősei nyelvét. Azt már nem érhette meg, hogy végül a kínai civilizáció magát a marxizmust is éppúgy eleméssze, ahogy a mongolokat.

Kína, ahogy minden belső összeomlás és idegen hódítás végén, most a Megaláztatás évszázada után készül megint a világ közepévé válni. India száz népét a történelem során először a britek kényszerítették egyetlen országba. A hinduk a világbirodalom hasznos intendánsainak bizonyultak, üzemeltették a kereskedelemtől a bürokráciáig mindazt, ami az angolnak derogált. Most egykori uraik cégeit és államait vezetik. Mexikó címere nem véletlenül ábrázolja az azték főváros teremtésének történetét: az egykor egymást gyilkoló azték és tlaxcallai nép eggyé olvadt össze. Ami lábával és méhével mára visszafoglalta azt a földet, amit százötven éve a fehérek elvettek tőle.

Egy magaskultúra idejének puszta tömegével képes újjáépíteni magát. Büszke várai, templomai és szobrai előbb-utóbb mindig leomlanak. De az emberek fejében generációkon át szőtt gondolatok, akár a bükkfákat összekötő gombafonalak, táplálják a tönk mellett sarjadó csemetét.

Köszönöm a figyelmedet.

Ha tetszett az írás, oszd meg mással is.

Itt pedig arról olvashatsz, amikor egy kultúra nem tud feltámadni.