Amikor 1770-ben Cook kapitány felfedezte Ausztráliát, az expedíciót kísérő botanikus nyugtalanító megfigyelést vetett papírra. Az őslakók, noha még nyilván nem láttak ahhoz foghatót, figyelemre se méltatták a vitorlást. Az angol értetlenül állt e közömbösség előtt, megdöbbentette a csodálat hiánya, amivel a vadak elfelejtettek adózni a civilizáció monumentális alkotmányának.

A beszámolóból az eltelt századokban anekdota kerekedett, ami történetbe ágyazta, és ezzel magyarázta is a jelenséget. Többnyire Amerika egyik öblébe helyezi a cselekményt. Az indiánok bár látják a horgonyzó hajót, de mivel az eszük nem rakja össze a látványt, a szemük csak annyit érzékel, hogy valami van a vízen. Végül a törzs sámánja mondja ki, miután napokig szemlélte a partról: Az egy csónak, csak sokkal nagyobb, mint a mieink és emberek vannak a belsejében.  Onnantól kezdve a többiek is látják. A történethez két évszázaddal később a valóság gyártott folytatást.

Boglár Lajos magyar antropológus Francia Guyanában kutatott, amikor régi ismerőse, egy sámán, kéréssel fordult hozzá: Te már annyiszor voltál minálunk, de én még egyszer sem nálatok. Szeretném megnézni a világotokat! Megszervezték az utazást és a sámán hamarosan a Nagykörút forgalmában sétált rezzenetlen arccal. Az érdeklődés legkisebb jele nélkül haladt a járdán, láthatóan minden erejét lekötötte, hogy megőrizze méltóságát a teljesen idegen világ káoszában. Elvitték állatkertbe is, ahol csak a jaguár ketrece előtt állt meg. Órákig nézte, nem bírt betelni vele.

Az anekdota szerzője vagy szerzői az őslakosok szelektív vakságát az ismeretlen hatásának tulajdonították. A sámán komoly szellemi erőfeszítés árán végül értelmezte a látványt, ismert dolgokhoz hasonlítva, már használt szavakkal körülírta az új jelenséget és ezzel láthatóvá tette a többiek világában is. A második, valódi sámánt, bár tudott a fehérek világáról, mégis szökőárként öntötte el a sok ismeretlen információ. Esélye sem lehetett egyenként megfejteni őket. Pszichéje védekező reakcióként falat vont köré, amin kizárólag az ismerős ingereket engedte át.

Korunk embere ugyanilyen, egyre erősödő komplexitás-sokkban éli életét. Véleménybuborékjaikba szorulva a változások mennyisége egyre többüknél már elérte a feldolgozhatatlan szintet. A zavarodottság, szorongás és elveszettség stációi ma a fiataloknál generálnak olyan személyiségtorzulást, ami nemrég még házsártos öregek sajátja volt, akik mellől kihalt megszokott világuk. Ezek a pszichés defektusok a modern lét velejárói lettek, épp ahogy a történelem hajnalán a földművelésre áttért társadalmakban felütötték a fejüket a táplálkozáshiány betegségei és a háziasított állatoktól járványok sora indult el.

Neumann János szingularitásnak nevezte le azt a pillanatot, amikor az egyidőben született emberi találmányok száma eléri a végtelent. A 20. század derekán, amikor megalkotta a kifejezést, a fejlett világot még elbűvölte a technika exponenciális fejlődése és csak igen kevesen fogták fel, milyen lelki tehertétel lesz a vele járó változás. A 21. században már érzékelhetővé vált az innováció paradoxona, azaz hogy a technológiai fejlődés röppályáján haladva a mentális teher is hatványozottan növekszik. Az emberiség úgy torzul el, ahogy egy rakéta utasainak arca kilövés után.

Kiszállni, visszafordulni nem lehet. Az amishok hiába állították meg az időt a 19. században, amikor betegek, lóvontatta kocsijaikon bedöcögnek egy patikába modern gyógyszerért. Élő skanzenjük kizárólag egy atomhatalom védett belsejében, annak zárványaként létezhet. Ők annak az élő példái, hogy miután a bolygó erőforrásait lassan feléltük, még az sem térhet vissza egy műtrágya- és műanyag- és műszermentes aranykorba, aki vállalja az ezzel járó lemondásokat. Innen csak felfele vezet kiút. De nem az újabb technológiák vagy terápiák segítségével, hanem egy működő önismerettel.

A hagyományos kultúráknak volt idejük önmaguk kiismerésére. Ötszáz évvel ezelőttig a változások lassú sebessége időt hagyott nekik arra, hogy generációkon átívelő folyamatok során a mindennapi élet rutinjaiban lereagálják a változásokat, még akkor is, ha intellektuálisan nem boncolgatták azok mibenlétét. Az európai gyarmatosítók érkezése olyan változásokat zúdított a nyakukba, amikhez már nem volt idejük adaptálódni, és nem vigasztalta őket, hogy maguk a hódítók sem értették saját sikerük titkát.

Az ember minden háziasított teremtménye közül a technika volt a legelső. A tüzet millió évig használtuk anélkül, hogy értettük volna működését. Épp úgy, ahogy most a kvantumösszefonódást használjuk számítógépek építésére. Ahogy még azt sem fogtuk fel mélységében, hogy amit birtoklunk, az elkezdett birtokba venni: a technológia most gyarmatosít minket és az általa generált társadalmi változások előtt éppolyan értetlenül állunk, mint a bennszülöttek Cookék hajói előtt.

Nem tud asztali áldást mondani az, aki életében csak akkor éhezett, ha fogyókúrázott. Épp így üresednek ki azok a többszáz éves koncepciók, amik mentén a bolygószintű hegemónná vált európai civilizáció saját működését próbálta magyarázni. A társadalmi szerződés, vagy emberi jogok biztosan nem adnak kulcsot a robotizáció miatt feleslegessé váló embertömegek vagy a génsebészettel elszabaduló transzhumanizmus problémájának kezeléséhez. Az írott történelem lapjain csak arra találhatunk analógiákat, hogy ezek nem példátlan események, még ha annak tűnnek is.

Ettől nagyobb távlatok befogásához messzebbre, évmilliókra kell visszatekinteni. Az embert, az írott történelem alakítóját saját magával, a biológiai lénnyel kell összekötni. A hiányzó láncszem nem egy csontdarabkából összerakható emberelőd, hanem annak a folyamatnak a rekonstrukciója, ahogy az intelligencia révén az egyedből egyén, a hordából törzs, nép és állam vált. Annak a megértése, hogy a gén helyére a kimondott szó, DNS helyébe a kultúra milliószor instabilabb és mutagénebb organizmusa kerül, hogy a kulturális evolúció törvényei a biológiai fölé nőnek és interferálnak velük, és hogy immár az emberi faj az az ökoszisztéma, amin belüli szuperorganizmusok vívják küzdelmüket a természetes szelekció régi-új szabályai szerint.

Az első gőzgépek a hőenergiának 0,4%-át hasznosították. A thermodinamikának és a rá épülő mérnöki tudományoknak köszönhetően ez a hatékonyság mára kúszott 50% fölé. A kultúra, amely energiát fektet abba, hogy megértse saját működését, éppilyen fejlődési pályán halad. Mert a metakogníció alapvetése nemcsak egyénekre, hanem a társadalmakra is igaz: az információ világos rendezőelv híján csak a káoszt növeli és bizonytalansággal büntet. Rendszerbe illesztve viszont ugyanaz az információ már tudássá válik, és Aha-élménnyel: megújuló, ki nem fogyó energiával jutalmaz. A kettő közötti különbség egy koherens világértelmezés, aminek szükségét már az ipari forradalom diadalmenetének idején, Európa zenitjén is érezték. Létrehozása most, a szemünk előtt válik intellektuális kihívásból élet-halál kérdéssé.

Az embertudományoknak törleszteniük kell kétésfél ezredéve halogatott feladatukat. Végre kell hajtaniuk az első, természettudományos mércével is mérhető paradigmaváltást. Csak így készülhetnek olyan modellek, amelyek alkalmasak a technológiai fejlődés keltette társadalmi változások előzetes szimulációjára. Ilyen alapról lesznek szinkronizálhatóak a most szeparált, egymás tetteiért felelősséget vállalni nem tudó alkalmazott tudományok, mint az orvostudomány, a közgazdaságtan vagy a jogalkotás. Így tudja az emberi faj folyamatosan értelmezni gyorsuló ütemben változó jelenét és ezáltal tudatosan alakítani a jövőjét.

Csak így lehet az ember több, mint elveszett bennszülött egy kicserélt világban.