A Pitcairn szigetektől jelentéktelenebb helyet nehéz találni: egyetlen lakható földdarab és három atoll, távol a Csendes-óceán hajózási útvonalaitól. Éppen ezért választotta a Bounty lázadó legénysége, hogy messze a törvény kezétől ott letelepedjen. Máig pár tucat leszármazottjuk lakja a földet és él az ősök örökségéből, a turizmusból. Ahogy a Húsvét szigeten egy ökológiai katasztrófa, úgy a kicsiny Pitcairnen a kultúra diribdarabra törésének kaleidoszkópja lesz látható, ha kicsit jobban megrázzuk.

A paradicsominak tűnő állapot 2000-ben szakadt meg, amikor egy turista feljelentést tett nemi erőszakért. Az angol korona, akinek jogköre a lázadó tengerészeket még nem érte el, leszármazottaikra most lecsapott: letartóztattak összesen tizenhárom szigetlakót, a férfi lakosság kétharmadát, 96 rendbeli szexuális bűncselekmény vádjával. A per során a sziget női lakosai kegyelmet kértek a vádlottakra, mivel egyrészt nem maradt, aki dolgozzon, másrészt pedig mert a serdülő lányok megerőszakolása amúgy is már helyi hagyománynak számított.

A Bounty legénysége épp a francia forradalom évében lázadt fel kapitánya és általában véve az angol haditengerészet embertelen viszonyai ellen. Hollywood, ami képes volt felfedezni a lázadás mítoszát drogcsempész motorosokban, Alaszkában éhenhaló egyetemistában és egy messzi-messzi galaxisban is, ebben a történetben újfent az amerikai függetlenségi háborút vitte vászonra. Az első film akkora siker volt, hogy még kétszer megismételték. Talán véletlen egybeesés, hogy ezekben a zendülés élére álló Fletcher hadnagyot Marlon Bando, majd Mel Gibson alakította, akik hamarosan maguk is az álomgyár renegátjaivá lettek.

A valóságban annyi történt, hogy a Bounty kenyérfákat szerezni érkezett Tahitire. A küldetés elhúzódott és a könnyű munka, sok szabadidő, kellemes éghajlat, és kezes polinéz lányok jóvátehetetlenül megrongálták a fegyelmet. Amikor végre felszedték a horgonyt, William Blight kapitány a testi fenyítés bevált eszközeivel kívánta visszarázni a szolgálat rutinjába embereit. De azok egy éjjel fellázadtak, őt és a hozzá hű legénységet csónakba rakták majd megindultak vissza Tahiti felé. Ott felvettek tizenkét bennszülött nőt ágyasnak, hat férfit rabszolgának és nekivágtak a Csendes-óceánnak, hogy olyan távoli földet keressenek, ami nem szerepel az admiralitás térképein.

Új otthonuk nem vált a béke szigetévé. Torzsalkodásaik első áldozata Fletcher hadnagy volt. Majd a tahiti férfiak jöttek rá, hogy az angol tengerészek hadihajó, mundér és brit korona nélkül csupán részeges haramiák, és egyenként agyonverték őket. A kilenc lázadóból végül csak egy maradt életben, aki a Biblia erkölcsi útmutatásai alapján megpróbálta újjászervezni a közösséget. Az angol-polinéz vegyes kultúra jobb híján működött, és a brit birodalom hivatalos részévé válva egy időben kétszáz főre gyarapodott a lélekszám.

VIII. Henrik volt az első angol uralkodó, aki felismerte a haditengerészet fontosságát. De hiába vágott bele a tőle megszokott eréllyel, az angoloknak akkoriban még nem sok affinitása volt a hajózáshoz és nem tolongtak tengerésznek. A király ezt ugyanazzal a mentalitással oldotta meg, mint a házasságait: míg uralkodása első felében úgy kezelte a hajléktalanságot, hogy harmincezer csavargót felakasztatott, most átirányította e minden másra alkalmatlan emberanyagot az akasztófák alól a hajók fedélzetére. Ez később sem sokat javult, egy 18. századi utazó megjegyezte, hogy ő volt már börtönben, és utazott hajón is, de az előbbiben jobb a társaság.

Egy hadihajó az ember által teremtett legkomplexebb mikrokozmosz. A viharok és tengeri csaták, amelyekből a szárazfölddel ellentétben nincs egyéni menekülőút, megkövetelik hogy a parancsnok bármilyen silány embermasszát egységes, krízishelyzetben is pontosan működő szuperorganizmussá formáljon. A kapitány valóban élet és halál ura, pap és bíró egyszerre, és ahogy az egyszerű matróz fegyelmét a kilencfarkú macska, vagy a hajó alatt áthúzás szavatolta, úgy angol admirálist is végeztek ki saját zászlóshajóján, mert nem tudta teljesíteni a parancsot.  

Ezzel párhuzamosan az európai entellektüelek között kiformálódott a nemes vadember mítosza, aki a tudás almájából csak félig harapott és ezért belülről fakadó erkölcsiségével még mindig fél lábbal az Édenkertben áll. Ez a romlatlan Aranykor, Árkádia képzete az antik Hellasztól egészen a Felvilágosodásig lengett. És amíg Marie Antoinette udvara a forradalom vulkánjának árnyékában pásztorfiúk és pásztorlánykák képében ízlelgette a szénakazalban bujálkodás bukolikus örömeit, addig a Bounty tengerészei megtalálták a földi paradicsomot Tahiti fövenyein.  

Az angolokhoz hasonlóan a polinézek is viszonylag gyorsan váltak tengerjáró néppé. És nemcsak hajóépítőik és navigátoraik értek el egyedülálló fejlettséget, kultúrájuk többi eleme is dinamikusan változott. Az európai szem számára promiszkuis, önfeledt társadalmuk valójában nagyon is szervezett volt, hierarchiájuk a vérvonalban örökített mana, a varázserő képzetére épült és számtalan tabu övezte. Ahogy hajóikon sorra felfedezték és belakták a szigeteket, eredeti kultúrájuk, a Darwinpinty fajokhoz hasonlóan mindenütt mutálódott, hol békés, hol kifejezetten erőszakos formában alkalmazkodva a helyi viszonyokhoz.

Mire a két kultúra találkozott, az angol tengerészek hozzászoktak, hogy saját elöljáróik drákói szigorán túl semmilyen föld törvényei nem vonatkoznak rájuk. A rabszolgaság intézménye is működött még, így teljesen logikus gondolat volt, hogy az ágyasok mellett pár férfit is magukkal vigyenek, aki majd dolgozik helyettük. És bár saját bőrükön tapasztalták ki az emberi lények betörésének, élő szerszámmá formálásának módszereit, nem volt meg bennük minden rabszolgatartó nép zsigeri reflexe, mely retteg a lázadástól, és főképp féli azt a rabszolgát, aki még szabadnak született. Nem értették meg, hogy minden felsőbbrendűségük csak a Brit állam árnyéka, ami magával a Bountyval együtt füstölt el, mikor eltüntették lázadásuk utolsó nyomát is.

Miután egy kivételével az utolsó lázadó tengerészt is megölték, a tahiti bennszülöttek visszatérhettek volna saját kultúrájukhoz. Egy ember a fejében őrzi saját kultúrája tervrajzát, ahogy testének sejtjei az egész összeszereléséhez szükséges DNS-t. Azonban az embernél az információ sosem teljes. Míg egy törzsi társadalom középkorú emberpárja különböző beavatási rítusok kivételével jó eséllyel képes rekonstruálni saját szuperorganizmusát, addig egy fejlett társadalom tagjának erre egyedül esélye sincsen. És amikor két kultúra roncsai fuzionálnak, az eredmény korántsem sem lesz harmonikus.

A Pitcairn szigeten a gyereklányok megerőszakolása kétszáz év alatt kultúrelemmé vált. A gyarmatbirodalmak minden szegletében létrejöttek olyan társadalmak, melyekben a pidgin nyelvekhez hasonlóan a gyarmatosítók fogalmai keveredtek a bennszülöttek logikájával. A fekete rabszolgákkal együtt isteneik is átkeltek az Atlanti-óceánon hogy keresztény szentek álcájában bukkanjanak fel a Karibi térség szinkretista vallásaiban. Sierra Leone, ahova az angolok és Libéria, ahova az amerikaiak telepítették vissza felszabadított rabszolgáikat, máig diszfunkciós államkezdemények maradtak.

A biológusok hasonló jelenség tanúi voltak, amikor az Afrikai karmosbéka bőrsejtjeit egymástól elválasztották majd petricsészébe helyezték. A sejtek maguktól összeálltak egy csomóba, és a Xenobotnak keresztelt béka-homonkulusz megmozdult. A lénynek sem volt anyagcseréje, se alakja és mozgásának nem volt iránya, sejtjei mindösszesen ennyire emlékeztek a magasabb szerveződésből, amelynek részei voltak egykor. De törekedtek felé. Ahogy az ember is, a társas lény, akinek génjeibe kódolt igény az önszerveződés.

És aki éppen most évezredek alatt kialakult szokásokat dob le magáról, amelyek nem biztos, hogy újranöveszthetőek. Megszámlálhatatlan generáció tapasztalatának, innovációinak, sikereinek és kudarcainak hagyományokba kódolt kincse konvertálódik akciós fogyasztási cikkekre. A helyettesítő termékeken felnövő globális kultúra pedig mind jobban hasonlít egy xenobotra, ami a világűr óceánjában, a galaxis félreeső részén, Föld nevű petricsészéjében kering a semmiben.

Köszönöm a figyelmed.

Az információ megosztása az egyetlen piramisjáték, amiben mindenki nyer.

Az ellenkező folyamatra, amikor egy kultúra a pusztítás ellenére is tovább él, itt találsz példát.