Van a lefejezett csecsemőknél is rémisztőbb a Hamasz támadásában. A gondolat, hogy ráció van benne. A felismerés, hogy nem bomlott elmék vitustánca, hanem egy folyamat logikus lépése, ami növekvő árnyékot vet hátralevő életünk minden napjára.

Abban a korban, ami lassan elfogadja az észszerűtlenséget a világ mozgatóerejének, a sorozatgyilkosok léte vagy az iskolai lövöldözések mellé odafér az október hetediki mészárlás is. Aki mégis okot keres, az elsőnek nyilván a sarokba szorított, tehetetlen dühöt fogja találni. De az pusztán a felszín, ami csak az egyes terroristák tetteit és nem a vezetők céljait segít megérteni.

A palesztinoknak az első, 1948-as háború óta esélyük sincs felvenni a harcot az IDF-fel. Azzal a hadsereggel, ami évtizedenként minden felállásban megverte a környező arab államokét és mióta atombombája is van, minden hagyományos hadműveletet esélytelenné tett. A palesztinokat fallal és high-tech rendszerekkel elszigetelte és azt gondolta, hogy ezzel a problémát megoldotta.

Az izraeliek első tévedése az volt, hogy elhitték, testvérnépük, az arabok képesek belenyugodni a változtathatatlanba. Márpedig ahogy a zsidók kétezer éven át nem adták fel Izrael álmát, úgy az arabok sem tettek le róla 75 év alatt, hogy elpusztítsák. Csak ezentúl a saját logikájuk szerint harcolnak, és ehhez olyan terepet kerestek, ahol van esélyük a világ egyik legjobb hadseregével szemben.

A terrortámadással a Hamasz arra szorította Izraelt, hogy kénytelen legyen megostromolni Gázát. Azt a zsúfolt nagyvárost, amit az elmúlt másfél évtizedben bunkerek és alagutak ezreivel alakítottak erőddé. De ez önmagában még mindig csak egy öngyilkos merénylet léptékváltása lenne. Taktikánál már többről van szó: egy kétezer éve nem látott stratégiát építettek fel.

Ugyanezt tette Vecingetorix, a Róma ellen harcoló gallok vezére, mikor belátta, hogy Caesar légióit nyílt csatában legyőzni nem tudja. Az egyetlen alkalom, amikor képes volt megfutamítani a rómaiakat, egy megerődített város, Gergovia falai alatt történt. Azért, hogy ezt döntő ütközetben megismételje, bevette magát egy másik város, Alesia falai közé, és mielőtt a légiók körülzárták volna, követeket küldött minden gall törzsnek.

A gallokat addig soha, senkinek sem sikerült összefognia. Vercingetorix neve azt jelentette, hogy a Száz főnök főnöke, és a név varázsa, az évek óta tartó megalázó vereségek és a lehetőség, hogy az Alesia falai alatt táborozó légiókat végre legyőzhetik, most az egyszer képes volt egy táborba terelni a gallokat. De ezzel csak a csoda egyik fele történt meg. Végzetükre a kor legjobb hadserege és hadvezére képes volt egyszerre legyőzni a városból kitörő és az azt felmenteni igyekvő gall seregeket.

Nem tudjuk, hogy a Hamasz stratégái ismerik-e Alesia történetét. De Ahmed Sah Maszúd, a legsikeresebb afgán vezér, aki a Vörös hadsereg kilenc offenzíváját verte vissza, Che Guevara és Mao Ce-tung könyveiből tanulta a gerillaháborút. Az első csecsen háború vezetői, Dudajev és Maszhadov a Szovjetunió katonai akadémiáin végzett tábornokok voltak. Utóbbi tüzérként a hadtörténelem összes jelentős ostromát ismerte, és ismereteit kamatoztatta is Groznij védelme során. Az Iszlám Állam harcosait az Iraki hadsereg volt tisztjei képezték ki városharcra. Ahogy a Szíriában ellenük harcoló siíta alakulatokat is az iráni Forradalmi Gárda tisztjei irányították, akik még az akadémiáról ismertek minden fontos ostromot Rodosztól Dien Bien Phuig.    

Már az algériai háború is nagyrészt a kasbahok mélyén dőlt el. Az akkor megszerzett tapasztalatok ugyan elenyésztek, de Bejrútban és Szarajevóban már megjelentek a mudzsahed harcosok. Samil Baszajev a kharabahi háború döntő ostromából érkezett Csecsenföldre, hogy aztán tömeges túszejtő akciókkal szerezzen hírnevet. Míg harcostársa, Khattab az afgán háború tapasztalatait és személyes forgatócsoportját hozta magával. És bár mindketten meghaltak, a csecsen háborúk veteránjai folytatták a harcot Irakban, Falludzsa második ostrománál, ahogy később az Iszlám Állam elitcsapataiban is. A hitharcosok negyven éve cirkulálnak a világ válsággócai között, folyamatosan frissítve és terjesztve a városharcról szerzett ismereteiket. 

Az elmúlt fél évszázad konfliktusai a települések köré sűrűsödtek és extrém szelekciós nyomásként termelték ki az újabb harceljárásokat. Mert az ember építette környezet éghajlattól és évszaktól független, univerzális terep, ahol a technikai túlsúly elszántsággal és embertömeggel kompenzálható. Nemcsak rezisztens a bombázásokra, hanem a rombolással arányosan válik mind alkalmasabb tereppé a könnyűgyalogság számára. Gerillának betondzsungel és hegyvidék, hadseregnek eleve kiépített erődrendszer. És ahogy a Föld népessége megállíthatatlanul tömörül a városok felé, azok úgy válnak egyre inkább a jövő csatatereivé.

Gáza egyik újdonsága, hogy aknák és ellenaknák, alagutak fúrásával a föld alatti harc is visszatalál a középkori gyökereihez. Nincsenek pontos információk a Hamasz létszámáról, de ami biztos, hogy az elmúlt negyven év kumulált tapasztalatai alapján tervezték meg a védelmet. Gondoskodni fognak róla, hogy az ostrom hosszú és véres legyen. És látványos. Az interneten folyó médiadzsihádot Khattab találta fel, amikor stábja minden összecsapást felvett és azonnal feltöltött az internetre. Így biztosította a gazdag szponzorok anyagi támogatását és újabb önkéntesek folyamatos áramlását.

Azzal, hogy a Hamasz Gáza ostromára kényszeríti az izraeli hadsereget, egyszersmind a neki kedvező információs csatatérre is tereli. Ahogy a közösségi média az ukrán-orosz háború hiperaktív hadszínterévé vált, úgy a gázai ostrom fele is ott fog folyni. Az izraeli halottak képét elmossák a városban maradt palesztinok szenvedésének mementói. Az IDF egyik fő törekvése az lesz, hogy a várost leárnyékolja, a Hamaszé pedig hogy minden lehetséges módon biztosítsa: az iszlám világ élőben lássa az összes halott gyereket, zokogó anyát, földönfutóvá tett öreget.

Mert Gáza ostroma az Ummának szól. Mohammed álmának, a közös vallás zászlaja alatt megszülető törzsek feletti törzsnek. A próféta egy olyan szuperorganizmust kívánt életre kelteni, ami egyesíti az örökösen torzsalkodó arab nemzetségeket, ami a fejük felett hét évszázada háborúzó Rómával és Perzsiával egyenlő súlyú hatalommá válhat. Vercingetorixszal ellentétben Mohammednek sikerült a lehetetlen és víziójának ereje egy emberöltő alatt nagyobb területet hódított meg, mint Róma évszázadok alatt.

Világos szabályai rendszerbe szorították és katalizálták az arabok energiáit: a mártíroknak járó hetvenkét szűz egyformán vonzó ígéret annak, aki tud számolni, és annak is, aki nem. A való életben begyűjthető hárem pedig tökéletes jutalom a sikeres harcosoknak, gyengíti a legyőzöttet és szaporítja a győztest. Az asszonyok arcának eltakarásával megszünteti a kísértést, kiküszöbölve ezzel a társadalomból a konfliktusok egyik fő forrását. Az alkohol betiltásával pedig a másikat. És végül napi ötszöri imával nemcsak intenzív, közvetlen kapcsolatot létesít istennel, hanem összekovácsolja a közösséget, tagjainak megadja azt, amit egy egészséges sejt egy funkcionáló testben érez. 

Az iszlám kezdeti alkalmazkodó készsége elsöprő volt. Mohammed és híveinek első csatái még a törzsi háborúk forgatókönyve szerint zajló csetepaték voltak. Kilenc évvel később az a Khalid ibn al Walid, aki akkor még ellene küzdött, már a dzsihád fekete lobogója alatt hódoltatta meg Perzsiát, olyan manővereket alkalmazva, amikre legközelebb csak Dzsingisz kán mongoljai voltak képesek. A meghódított római terülteken pedig nemcsak magukba szívták az antikvitás minden tudását, hanem jelentősen gyarapítani is tudták azt.

Azonban a terjeszkedés lelassulásával az arab világ olyan tétlenségbe süllyedt, amiből a keresztes hadjáratok vagy a mongol pusztítás is csak ideig-óráig tudta felrázni. A végeken, Ibériában, a Balkánon vagy Indiában még hullámoztak a határok, de az iszlám szíve minden egzisztenciális fenyegetéstől távol egyre lassabban vert. Az arab hódító mentalitás a négy évszázados Oszmán uralom ellen is csak sporadikus felkelésekkel tiltakozott. Végül azt is szinte egykedvűen fogadta, amikor a török pasákat hitetlen helytartók: franciák és angolok váltották fel.

Izrael azonban más volt. A zsidók és az arabok, a kétezer éve még birodalmak határain tengődő testvérnép az akkori lélekszámához és jelentőségéhez képest nagyon sikeres - és teljesen eltérő evolúciós utat járt be. Előbbiek renegát szektája Róma államvallásává lett, és a zsidók a következő másfél ezer évet ezen birodalom utódállamaiban, diaszpórákban töltötték. Ezalatt az arabok az Atlanti-Óceántól Kínáig terjedő kontinensnyi földdarab urai lettek. És elképzelhetetlennek tartották, hogy ebből egy talpalatnyit is átengedjenek lenézett rokonaiknak.

A zsidó telepesek, ahogy korábban a Dél-Afrikába érkező búrok, vagy az Észak-Amerikában megtelepedő puritánok az európai racionalitás és hatékonyság zászlóvivőinek bizonyultak. Extrémen ellenséges környezetben voltak képesek fejlődni, az őket ért támadásokat megkontrázva védekező háborúkban is folyamatosan növelték területüket. Kétezer éve nem volt saját hadseregük, most mégis évtizedek alatt félelmetes fegyveres erőt és azzal szervesen összefonódó, militarizált társadalmat hoztak létre.

Érthető, hogy Móse Dajan, amikor a harmadik győztes háborúja után hadvezéri képességeiről faggatták, miért válaszolta, hogy: Nem tudom, eddig csak arabokkal harcoltam. Izrael fegyveresei az ő vezetésével váltak terroristákból reguláris hadsereggé, míg arab ellenfeleik ugyanezen tapasztalatok hatásara jártak be ellentétes utat és távolodtak el a konvencionális hadviseléstől. És az akció-reakció spiráljában az arabok a zsidókhoz hasonlóan adaptívnak bizonyultak: az izraeli elhárítás október hetediki csődje mutatta meg, hogy mire képes a feltámasztott középkori fanatizmus a modernitással és technológiával szemben.

És mindez mára nemcsak Izrael problémája. Amikor a londoni polgármester Sadiq Khan azt mondta a választóinak, hogy szokjanak hozzá a terrortámadásokhoz, mert azok a 21. századi élet velejárói, az nem egy szokatlanul őszinte politikusi megnyilvánulás, hanem elharapott programbeszéd volt. Egy olyan támadást, amit Izrael órák alatt elszigetelt, egyetlen európai ország sem lesz képes kezelni. És nem elsősorban azért, mert a titkosszolgálataik, hadseregeik, vagy jogi berendezkedésük már rég alkalmatlanok rá.

Hanem mert aki nem érti, hogy hadban áll, az biztosan veszíteni fog.

Az iszlám világ, amellyel Európa keleti és nyugati végén ezer éven át élet-halál harcot vívott, kétszáz éve perifériává: szélfútta sivataggá vagy éppen varázslatos keletté szelídült. Ami, ha zavarog, pár ezred katonával és hadihajóval könnyen ráncba szedhető. A nyugati fejekben máig ez a kép él. Még akkor is, ha a rendteremtés Algéria, Szomália, az első csecsen és mindkét afgán háború esetében is csúfos vereségben végződött. Még akkor is, ha a haladás világi útján elindult országokat a nyugati intervenciók változtatták az iszlám fundamentalizmus központjaivá.

Kezdetben a jólét édes mérge a muzulmán országokra is hatott, akármilyen keveset kaptak belőle. Irakban az uralkodó Baasz párt nyomott el minden hitbuzgalmat, mielőtt a terrorizmus koholt vádjával az USA lerohanta. Az évtizedes káoszból végül az Iszlám Állam nőtt ki. Ahogy Afganisztánt is a középkorba vetette vissza a szovjet invázió és törvényszerűen jelent meg a Talibán, ami a rendet képviselte a háborúban szétfoszlott államigazgatás és igazságszolgáltatás helyett. Ahogy az iráni teokrácia kiépülése is tekinthető immunválasznak a Szövetségesek katonai megszállására majd sorozatos beavatkozásaira.

A nyugattal ellentétben az iszlám világ nem feledkezett el arról, hogy Afganisztán, Karabah, Bosznia, Koszovó, Csecsenföld, Szíria, Irak, Líbia földjén keresztények ellen harcoltak. Izrael puszta léte pedig maga a tőr, amit minden megalázó győzelmével mélyebben forgatnak meg az iszlám testében. Természetesen Európában ebből sem érzékeltek semmit. A vélemények eddig legfeljebb abban oszlottak meg, hogy egyesek a zsidó tankokat parittyázó palesztin gyerekeket látták Dávidnak, mások pedig magát Izrael államot, szemben az arab Góliáttal. Pedig európai néző ezt a küzdelmet már nemcsak a képernyőn látja, hanem akkor is, amikor kinéz az ablakon.

Az évtizedeken át élesztgetett tűz már az ő külvárosaiban lobog. Az a forgatókönyv, vagy inkább protokoll, ami az iszlám országok felében lejátszódott, jól működik az új közegben is. A klánok és törzsek évezredek óta gyakorolt kulturális technikái érvényesülnek azokban az európai kerületekben, ahol a rend felbomlik. Az átmenet kódolódott a civilizációból a káoszon át az iszlám fundamentalizmusba: az elmúlt fél évszázad háborúi nemcsak a városharc technikáit, hanem egy olyan öngerjesztő hódítási templátot fejlesztettek ki, ami kibomlik felsőbb irányítás nélkül is.

Az első lépéshez elég tucatnyi fanatikus, a 2016-os elkövetőknél jobb tervekkel és felszereléssel. Belgiumban már az Ukrán háború előtt is rendszeresen számoltak fel fegyverraktárakat, és most ide érkezik a donyecki frontra soha el nem jutó haditechnika egy része. Amikor diszkók helyett szabadtéri koncerteket céloznak meg aknavetővel, vagy felszálló repülőgépeket légelhárító rakétákkal, azzal a turizmust és szórakoztatóipart döntik romba egy országban. Az ipari társadalmak annyi ponton sérülékenyek, amennyit lehetetlen hatékonyan védeni. Gyorsvasutak, erőművek, ivóvízhálózat mind csábítanak a rajtaütésre, ami után visszavonulhatnak bevehetetlen várfalaik mögé, hogy a maguk feltételei szerint folytassák a háborút.

Azok a kerületek, amit békés körülmények között is elkerül a belga, svéd vagy francia rendőrség, a zavargások során erőddé változnak. A külvárosokban folyó céltalan őrjöngés és fosztogatás még csak ujjgyakorlat, a francia tüntetéseken látott petárdaeső és tűzijáték pusztán felvezeti az éleslövészetet. A terroristák jó része eleve olyan kultúrákból érkezett, ahol a túszszedés az idők hajnala óta a hadviselés része. Ahogy a Hamász sem habozik saját népét élő pajzsként használni, úgy Molenbeek, Neukölln, Rinkeby, Sevran, Favoriten európai lakosai válnak bármikor tússzá saját otthonaikban.

A valódi túszok pedig maguk az államok lesznek, amelyek kormányai rossz és rosszabb döntések közt válogatva lavírozzák magukat egyre kilátástalanabb helyzetbe. A nyugati döntéshozók képtelenek lesznek vállalni egy, a Dubrovka színházi vagy beszlani túszdrámához mérhető véráldozatot. Belemennek majd olyan túszcserébe is, ami seregnyi, a börtönben továbbképzett és fanatizált harcost szabadít ki – ez pedig további túszszedéseket generál. Ezek az államok saját belső logikájukból fakadóan képtelenek lesznek a spirált a terroristák családjának kollektív büntetésével és hasonló drákói törvényekkel elvágni. 

Az a mentalitás, ami a Stockholm külvárosaiban fellángolt bandaháborúkat úgy akarja csillapítani, hogy összeköti a problémás kerületeket a belvárossal, az Eiffel tornyot is hajlandó lesz minaretnek átengedni. A kormányok energiáinak jó részét az fogja lekötni, hogy elmúlt dicsőségük díszletei között az utolsó utáni pillanatig működtessék a biztonság illúziójának skanzenjét. Bizonytalankodásukkal pedig csak egyre jobban felbátorítják azt a kultúrát, ami minden engedményt kiaknázandó gyengeségként értékel. És amikor a hatóságok végül mégis az erőszak mellett döntenek, akkor az egész, addig passzív iszlám közösséget maguk ellen fordítják.

Az október hetediki terrortámadásokat éltető tömeg csak a kemény mag. Létszámuknak sokszorosa eddig is, ha megengedhette magának, pénzzel támogatta a csecseneket, afgánokat vagy az Iszlám államot. Minden mártír újabb mudzsahedeket szül, minden állami intézkedés csak tovább növeli a kohéziót és végül az eddig békés muszlim többség is összezár. Nem is tehet mást. Ahogy a szunnita Hamasz és a siíta Hezbollah, úgy a német városnegyedeken marakodó kurd, eritreai és szír klánok is képesek lesznek összefogni a közös ellenség ellen. Az a lakosság, aki eddig sem tisztelte, ezután repedező, agyaglábú gólemnek látja az államszervezetet és végül nyíltan ellene fordul.

Kerületeik, amelyek ostromgyűrűként fogják körbe a metropoliszokat, hamarosan nemcsak az európai lakosságtól, hanem a jogrendtől is megszabadulnak és csak a Talibán mintájára szerveződő, saríára épülő hatalom lesz képes egyben tartani. Az Iszlám Állam szíriai és iraki működése egy rövid előzetese volt annak a folyamatnak, ami a megszállt területeken általánossá válik. Ami most még folyósított segély, az rövidesen haradzzsá változik, amivel nagyvárosaikon keresztül magukat a hitetlen államokat fogják sarcolni. Ez a forgatókönyv a helyi viszonyok függvényében minden országban eltérő módon, de hasonlóan pusztító eredménnyel fog lejátszódni.

És ahonnan az állam mégiscsak képes lesz kivetni magából, az exodusszal számtalan radikalizált, harci tapasztalatot szerzett mudzsahed áramlik ki, hogy máshol folytassa a dzsihádot.  Mert a nyugati percepcióval szemben az iszlám terjesztése még a széthullás évszázadaiban sem szünetelt: a berbereket, afgánokat, csecseneket az eltelt ötszáz évben térítették meg és tették a dzsihád élharcosaivá. Miközben Európa ledominálta a világot és azt gondolta, hogy tudománya és technológiája mellett elvei is mindenütt a közös alappá váltak, addig az iszlámé sem szűntek meg. Az Umma a maga archaikus módján éppolyan egységes, mint a nyugat, és most az internet segítségével 1.3 milliárd embert képes hálózatba szervezni.

A nyugati közvélemény nem tudta és nem is akarta felfogni, hogy az Iszlám Állam által kivégzettek miért viseltek éppen olyan narancssárga rabruhát, mint a Guantanamón fogva tartott tálibok. Miközben az üzenet a világ összes muszlimja számára világos volt. Az Umma egyetlen háborúként kezeli azt, amit az iszlám országai az eltelt száz évben szinte kizárólag nyugatiak: oroszok, amerikaiak, zsidók ellen vívtak. Az Umma szempontjából Gáza vagy az egész palesztin nép pusztulása éppolyan mártíromság, mint amikor az egyik unokatestvér felrobbantja magát. Meghozható áldozat, ami segít egyesíteni az iszlám világot.  

A Hamász vezetőinek jó része rég nem Gázában él. Ők már abban a dimenzióban gondolkodnak, amiben szponzoraik, akik távol a fegyverek zajától, üveghegyeik csúcsán százszor kiszippantottak minden élvezetet, amit a modern világ adhatott. És a drogok, luxusautók, magánrepülők és prostituáltak mákonyán túl kibontakozott minden víziók legnagyobbika: a Kalifátus újjáépítése, az újabb muzulmán expanzió álma.

Ahogy a másik fél alábecsülése izraeli részről lehetővé tette a Hamasz támadását, éppolyan súlyos tévedés azt hinni, hogy egyesekben nem fogalmazódhat meg ekkora cél. Hogy nem képesek hosszútávon, akár generációs távlatokban gondolkodni és tervezni. Hogy akik dollármilliárdokat költenek európai futballcsapatok felvásárlására, azok nem ismerik Arkan tigriseinek vagy az Azov brigádnak az eredettörténetét. És ehhez nincs szükség bonyolult mestertervre, csak szándékra és pénzre, amik létező folyamatokat erősítenek fel és terelnek mederbe.

Az internetes platformok már évtizedek óta a médiadzsihád állandó csatornái. Videók, zenék és influenszerek, az Iszlám Állam által kicsiszolt PR fogások olyan valós tartalmat közvetítenek, amivel a nyugati világ évszázadok óta nem versenyezhet. Az az ezerkétszáz öngyilkos terrorista, akit a Hamasz minden visszavonulási terv nélkül indított pusztítani, a létező legkomolyabb üzenetet juttatta célba: megtehetik. Lemondhatnak ennyi emberről, mert így is lesz elég. Minden halott helyére tucatnyi lép majd, ahogy az Iszlám Állam özvegyeinek és árváinak menekülttáborai is hamarosan ontani kezdik magukból a harcra éhes fiatalokat.

A Talibán nemhiába üzente meg a támadás másnapján, hogy jönnek harcolni. Mióta az USA kivonult Afganisztánból, a tálibok már magát Pakisztánt támadják. Szabályos ostrom alá vették a rendőrőrsöket és ha sikerül erodálniuk az államrendet, akkor az iszlám fundamentalizmus megszerzi első atomfegyvereit. Ehhez a harchoz pedig végtelen idő és kiapadhatatlan források állnak a rendelkezésükre. Hiába minden zöld átállás, a nyugatnak mindig szüksége lesz olajra, ha nem energiahordózóként, akkor a műanyag gyártásához.

Az iszlám világ vezető szerepéért jelenleg három ország vetélkedik – és eltérő okokból mind alkalmatlanok rá. Irán a siíta volta miatt, a birodalmát újjáépítő Törökország a múltbeli sérelmek okán, míg Szaúd Arábia, hiába birtokolja az iszlám szent helyeit még az olajbevételeivel együtt is szinte diszfunkciós ország. A globális felmelegedés, az Arab Öböl térségének lakhatatlanná válása olyan destabilizációs folyamatokat indítanak el, amiből egy jelenleg esélytelennek látszó hatalom a fundamentalizmus zászlaja alatt képes lehet újraépíteni a Kalifátust.

Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt. - Prédikátor könyve 1.19.

Jeruzsálem nem véletlenül a Föld legtöbbször megostromolt fővárosa. Izrael ábrándokba ringatta magát az Ábrahám egyezményekkel és a Hamasz elsősorban erre az illúzióra mért végzetes csapást. A történelem éjfekete humora, hogy a zsidók kétezer év száműzetés után egy olyan földet hódítottak vissza, amin bár ismét államban élnek, de az mégis csak egy gettó, ezúttal az arab tengerben. A konfliktus feloldhatatlan és megoldhatatlan, amíg létezni fog Izrael, addig az arabok el akarják pusztítani, ahogy mindig volt és lesz is antiszemitizmus azokban az országokban, ahol diaszpórákban élnek.

Izrael hiába tolta ki a frontvonalakat a környező országokról Szíria és Irán felé. Hiába zárta zárványként magába a palesztin területeket, attól még az ország maga is egy ostromlott vár. Ahogy a középkor keresztes államai is azok voltak. Minden csatába azzal a tudattal indul, hogy a vereség a biztos pusztulással egyenlő. Hogy addig maradnak életben, amíg nyugatról folyamatosan érkezik az erősítés, és a környező muszlim államokat nem fogja össze egy tehetséges és elszánt vezető. Aki azt hitte, hogy egy kibucban kibicelheti végig a nyugat alkonyát, annak új ábrándot kell találnia. Az izraeli kormány vélhetőleg megértette, hogy egy új stratégiát kell felépítenie, ami a megváltozott – helyesebben illúziómentesített és alapállapotba állt körülmények között legjobban szolgálja az államuk fennmaradását.

A nyugat viszont még most is hitegeti magát egy modus vivendivel. A két kizárólagosságra törekvő civilizáció végigháborúzta egész történelmét és ennek csak Európa abszolút fölénye vetett véget. Most viszont, ahogy ereje rohamosan csökken, az iszlám világ ösztönösen nyomul be a hatalmi vákuumba. Minden kultúra számára létezik optimális szelekciós nyomás, ami még nem pusztítja el, viszont fejlődésre sarkallja. Egyesíti erőforrásait és érzékennyé teszi a körülötte zajló világra, hogy eddig elképzelhetetlen készségeket adaptáljon ellenfeleitől. A megrázkódtatások, amik a nyugati társadalmakat működésképtelenné teszik, az iszlám népeit megerősítik.

A Kalifátus, ami szétesett a hódítás delelőjén, a számára kedvező krízis rengéshullámaival lassan visszanyeri régi erejét és emlékezni kezd hódító reflexeire. Mert az iszlám hódításra született. És a nyugat, ami száz éve elszokott a formális hadüzenetektől, hiába tetteti, hogy nem kapta meg azt minden lefejezős videóval. A dzsihád árja, ami megtört Poitiers mezején, Lepantó öblében és Zenta sáncain, már forrón bugyog fel Londonban, Berlinben, Párizsban, Brüsszelben, Stockholmban és Bécsben, hogy végül gejzírként törjön fel.  

A probléma megértéséhez és ezáltal kezeléséhez ezúttal is – mint mindig - perspektívát kell váltani. Egy magasabb szemszögből kell tudni szemlélni a mozgásba lendült folyamatot. Az iszlám világ ezt már ösztönösen megtette. Hosszú idő után ez az első dolog, amiben a nyugatnak kell most utána kullognia.

Köszönöm a figyelmedet.

Ha végigolvastad, akkor arra is érdemes, hogy megoszd másokkal.