Az Upanishad szó szerint melléülést jelent. Fülbe suttogott titkos tanítást, amit a hindu bölcs csak tanítványával oszt meg az erdő csendjében. Hangja mégis háromezer év távolából elér hozzánk. Halljuk, hogyan válik számtalan tanítvány mesterré miközben a maga szavaival fogalmazza újra és adja tovább, míg kiformálódik belőle a színtiszta indiai bölcselet:

„Az ember lelke idelenn és a nap lelke odafenn egy és ugyanaz, és nincs semmi más ezen túl.”

A Brahman a valóság felfoghatatlan teljessége, az Atman pedig parányi része, az ember maga. Aki öntudatlanul mégis arra törekszik, hogy gondolatai, szavai és tettei révén belenőjön, kitöltse ezt a végtelen teret. Élete során minden embert megérint a belső és külső valóság pillanatnyi összecsendülése, a dolgok együttállása, a szög amiből nézve hirtelen minden a helyére kerül. Ez az érzet, mint egy illat, sokszor még a felismerése előtt elillan.

A világ ilyen magasabbrendű érzékelése nem egy befejezhető folyamat, kalibrálható állapot, hanem csak rendszertelenül visszatérő dezsavű lehet. Az Upanishadok szerzői ennek kifejezésére, szavakkal foglyul ejtésére alkottak számtalan hasonlatot. Máshogy nem tudták elmondani a formák végtelen ismétlődését az örök algoritmus körül, a káosz mintázataiban megnyilvánuló rendet, amiben az azt felismerő felolvad, mint különböző virágok pora a mézben, mint só a tengerben.

A karma és lélekvándorlás tana mindennek a felszínen kicsapódó párája csupán, amit távoli rokonaik, a kelta druidák is majdnem desztilláltak. A meghódított indiai ősnép türelme volt a titkos adalék, ami beoltotta a brahmanokat. Az intézményesített felismerés, hogy az ember fiatalon még megváltoztatni akarja a világot, míg felnőve megtartani és öregen már megérteni. És mialatt a templomok mélyén maradt többi papot bilincsbe verték a dogmák és szertartások, addig páran kimerészkedtek a vadonba. Kivonultak vezetőként, családfőként, bíróként leélt életükből, hogy az erdő csendjében meglássák mi értelme is volt mindennek. Meglássák a nagyszülő vonásait az unoka arcán, birodalmak emelkedését és süllyedését, évszakok ciklusát, síron sarjadó vetést, a mozgások és formák kavalkádja mögött felsejlő állandó mintázatot.

Akinek kijut a befejezett élet és a halál közötti térben szemlélődés luxusa, az emelkedhet arra a nézőpontra, ahol már a jó és a rossz elenyészik. Az egó mit sem számít. Az ambíciókat levetkezték. Pusztán az ember és világ addig pillanatokra felsejlő egységet vágyták minél hosszabban megtapasztalni. Gyakorlataik, a jóga és a meditáció a fizikai létezés és a valóság összehangolására tett kísérletek. A pillanatnyi kozmikus tudatállapot előidézésének és elnyújtásának praktikái.

Nem érezték kényszernek, hogy a hétköznapi emberek számára is használható életstratégiává alakítsák. Úgyis sorban jöttek olyanok, akik aztán elszaladtak vele, hogy távol az erdőtől a maguk képére formálva beleszórják az emberek zajló árjába. Mahávira és Szidhártha hercegek vallásokat alapítottak az Upansihadok felismerésére, India többsége pedig a Bhagavad Gítából ismerte meg. Ott az emberi létet többször is kitapasztaló isten, Visnu szájából hangzik el: egy fiatalembernek, élete legnagyobb próbatétele előtt fordítja le tételesen, hogy lehet minden helyzetben a megsejtett kozmikus törvénnyel összhangban cselekedni.

Hasonló szándék vezette Bölcs Salamont is, amikor élete alkonyán megpróbálta összefoglalni hosszú uralkodásának minden tanulságát. Trónja magasából nézte végig a világ végtelen küzdelmét, de hiába látott mindent és annak az ellenkezőjét is, csak az örök ismétlődés felismeréséig jut. Többször is nekifut a sejtés megfogalmazásának, de a hatalom magányos csúcsáról, mesterek és tanítványok nélkül, a terméketlen töprengésébe belefáradt ember legyintésével végül az egészet elhessenti, mint hiábavalóságot és szélkergetést.

Az efézusi Hérakleitosz szintén magányos volt. Ő azonban, hiába született király fiának, eldobta magától a koronát. Míg a többi filozófus a saját fejében berendezett barlangba vonult, ő önmagát űzte ki az erdőbe, ahol egyszerre isten és állat lehetett, akit a változásnál nem fűt különb ambíció. Aki mezítláb gázol folyókba és éjjelenként a tűzben bámulja tükörképét. Vad csapásain körözve a gyermeki felfedezés örömével, görcs nélkül illesztgeti egymáshoz a világ darabjait, mert tudja, hogy amik szétesnek a keze között, majd máshol és máshogy újra összeállnak megint.

Végül pedig jött egy dühös és éhes gyerekember, aki olyan koravén volt, mintha hétszer hét életen át, tudósok és vitézek testén verekedte volna magát keresztül, hogy végül a pesti szuterén nyomorába megszülessen. Akit szülei képesek voltak otthagyni az Újvilág meg egy padlás kedvéért, ezért ő is megtagadta őket, ezért tanárai őt, és a sors addig taposta, hogy végül mire tényleg árva lett, a szívében apja és anyja helyett az egész világot fájdalomdíjul kapta.

József Attila költészete egy emberi lény legszebben dokumentált szellemi fejlődése, aminek koronaékszere az Eszmélet. Egy vers formájában megírt tanulmány a világot önnön tükrében felfedező tudatról. A távlatok befogásának sorozatfelvétele, káprázatos tűzijáték, ami a fizika törvényeinek születésétől a disznó szemmel simogatásáig egy pillantással felméri a létezés teljes terjedelmét. Egyenletbe foglalja, szavak képleteibe szorítja és precízen levezeti a végső paradoxont: azt, hogy szemein keresztül az univerzum szemléli önmagát.

Az árva, aki az embertömeg közepén is ködből, csöndből volt, 28 év magányában megértette, amit azok a térben és időben távoli öregemberek évszázadokon át csiszoltak és adtak tovább egymásnak. És nemcsak megértette, hanem el is tudta mondani. Mindez csak úgy lehetséges, hogy József Attila nem önmaga mértékegysége volt. Az ő fülébe Freud és Villon suttogott, Giordano Bruno és Bergson figyelt a válla fölött.

Az emberiség története egy exponenciálisan gyarapodó kollektív szellemi alkotás. Generációk kórusának végtelen szólamaiból csak elvétve hallik ki egy-egy személy saját hangja, mint Glenn Gould dudorászása a Goldberg variációk mögül. Most már József Attila hangja is kivehető, és csatlakozhat bárki, aki megérti, hogy csak így érheti el az emberi lét lehetőségének határait.

Ez a sejtés borzongatta meg az Upanishadok bölcseinek gerincét, ez rezonált a vallások kozmogóniájának háttérzajában. Ez volt az ige, ami testté lett. Az út, amin minden hős jár.

Köszönöm, hogy elolvastad.

József Attilának pedig a verset köszönöm, mindannyiunk nevében:

ESZMÉLET

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

Latinovits Zoltán kétszer is elmondta a kamerának ezt a verset. Ahogy Glenn Gould is kétszer játszotta el a Goldberg variációkat: egyszer fiatal emberként, majd nem sokkal halála előtt.

A verziók közötti változásban benne van az életük.